Amikor először jelenik meg a filmvásznon a rettenetesen nagy Godzilla, a moziban szó szerint megáll a levegő. Az eddig kisebb filmeket rendező Gareth Edwards tényleg profin adagolja a feszültséget.
Hatvan éve vette be először a világ mozivásznait a japánok gigantikus szörnye, Gojira, avagy hétköznapibb nevén Godzilla. Az óriás hüllő azóta több tucat filmben rombolta le a bolygó különböző nagyvárosait, és 1998-ban amerikai szuperprodukció is készült a főszereplésével.
Most ismét egy amerikai újrázás kerül a mozikba: a Legendary Pictures a Warner Brothersszel összefogva százhatvanmillió dollárt adott az eddig nem túl ismert Gareth Edwards rendezőnek a filmre. A fiatal tehetség felkeltette Hollywood érdeklődését.
A Godzilla ugyanis minden apróbb hibája ellenére egy szörnyen jó film lett, amelyben nincsenek felesleges hősködések, az emberek csak megszeppenve vagy éppen fejetlenül rohangálnak fel-alá a több száz méteres szörnyek lába alatt, és igazából csupán ijedten szemlélik, ahogy a gigászok porig rombolják előbb Hawaiit, majd San Franciscót.
Godzillának ugyanis ezúttal gigászi ellenfelek is jutottak, így a mozi nem szűkölködik katartikus csatajelenetekben. Ám nem ez – azaz a látvány –, hanem
a hangulat, ami a igazán működik a filmben. Edwards Godzillája ugyanis mindenkiből képes kihozni a mozirajongó gyereket. Amikor először tűnik fel Godzilla a vásznon, levegőt is nehezen kap az ember. A fiatal rendező most is kiválóan adagolja a feszültséget, ami az utóbbi másfél évtized legjobb katasztrófafilmjévé emeli a Godzillát.
Ajánljuk
Az új Godzilla lepipálja az 1998-as filmet, és noha a nem túl kidolgozott karakterek, illetve a zavaros eredettörténet kissé ront az összhatáson, a jól adagolt feszültség és a látvány kárpótol a hibákért.
