Az állatvilágban számos fajnál találkozunk rendkívüli odaadással gondoskodó szülőkről. Most a legkiválóbb állatanyukák és -apukák közül mutatunk be néhányat.
Fagyoskodó apukák
Az állatvilágban a legtöbb élőlény nem gondozza a kicsinyeit, és leginkább az emlősökre jellemző a „szülői felügyelet”. Ám különleges körülmények között sokszor a nem emlősök is csak extra szülői befektetéssel képesek biztosítani a faj fennmaradását. Így van ez a császárpingvineknél (a felnőtt egyedek magassága kb. 1 méter): ezeknél a kedves állatoknál a nőstény egy tojást tojik, amelyet a hím lábfején helyez el, amit az letakar a hasáról lelógó bőr- és szőrredővel. Az Antarktiszon tomboló 130 kilométer per órás szélviharok ellen a hímek a költés hosszú ideje alatt kör alakban összetömörülnek, és a külsők olykor csoszogva – hogy a tojást nehogy kár érje – helyet cserélnek a belsőkkel. Eközben a hím a tartalékait emészti fel (testsúlyának 30 százalékát is elveszítheti), hiszen egyáltalán nem táplálkozik, de ez az egyetlen lehetőség az utód megvédésére.
Bajtársias bálnaszaporodás
Ne feledkezzünk meg a tengeri emlősökről sem, amelyek olykor elképesztő távolságokat tesznek meg, hogy elérjék a párzási, valamint szülési területüket! A rekordtartó e téren a legendás szürke bálna, amely 16 ezer (!) kilométert úszik a Kaliforniai-félszigetig. Itt párzik, majd kerek egy esztendő múltán – egy ismételt extra maratoni út megtételét követően – ugyanitt hozza világra csaknem 700 kilós és 5 méter hosszú csemetéjét. A szürke bálna anyateje is a rekordok könyvébe illik, zsírtartalma ugyanis 53 százalékos (tízszerese a tehéntejnek) – a borjak nyolc hónapon át szopnak. Még két érdekesség: amikor egy szürkebálnapár utódot nemz, akkor egy második hím a testével segíti a nőstényt megfelelő pozícióba kerülni. A bajtársiasság a szülésnél is érkezik: ekkor két másik nőstény, vagyis a „nénék” bábáskodnak. Bálnáéknál tehát igazi csapatmunka a szaporodás.
Ebihalak biztonságban
Talán meglepő, de bizonyos rovaroknál és kétéltűeknél oly mértékű gondoskodást találunk, amilyet csak értelmes lényeknél feltételeznénk. Az óriás vízipoloska petéi például oly nagyok, hogy azokat rendszeresen „levegőztetni”, legyezni és locsolgatni kell, és ezt a munkát a hímek – amelyek a hátukon hordozzák az utódokat – szorgalmasan el is végzik. Az esőerdőkben honos nyílméregbéka pedig sokszor 50–100 méter magasra is felhordja a petéit, amelyeket az esőerdők fatörzseiben kialakult mélyedésekbe helyez el, hiszen ott rengeteg víz felgyülemlik. Akad olyan békafaj, ahol a hímek a kikelésig őrzik a tojásokat, majd a hátukon viszik le őket a vízbe, más békafajtáknál a nőstények visszajárnak a „bölcsődébe”, hogy táplálékot adjanak az ebihalaknak.
Mérnöki temetőbogár
A legelszántabb rovarszülők bajnoki címére alighanem a temetőbogár pályázhatna. Ha megérzik egy-egy elhullott állat tetemének szagát, azonnal a helyszínre sietnek, ám ha nem egyedüli párként érkeznek, akkor a hímek párbajt vívnak, és a győztes páré lehet a tetem. Ezt követően elképesztő intenzitással ásni kezdenek, és néhány nap alatt akár egy nyúl számára is képesek körülbelül 30 centi mély „sírgödröt” kialakítani. Majd földdel befedik a testet, amely körül furatokat vájnak, ezekbe helyezik el a petéket. Amikor a lárvagyerekek kikelnek, anyjuk ciripelő hangon a tetemhez hívja őket, a „picik” a járatokon át odasietnek, és akkor a „mama” akkurátus munkával kis cafatokat tép a megpimpósodott tetemből.
Hol ez a gyerek?
– Akad olyan denevérkolónia, amelyben egy-egy barlang belsejében akár több mint tízezer utód is csüng a plafonról, ám egyedi hangjelzésük alapján a hazaérkező anyák pontosan ráakadnak saját utódukra.
– A pelikánoknál nincs fiókafelismerés, ám a tömegesen ennivalóra váró fiókák szétosztják maguk között a ki tudja melyikük szüleitől kapott halakat.
