Ukrán krízis: Kárpátalja fél, de elszánt

Fiatal határőr enged át minket a beregsurányi határátkelőn. Egyenruhája hajtókájában ukrán zászló bújik meg. Éppen azt figyeli, ahogyan egy család bőröndjét húzva, hangosan vitatkozva vonul át a határ magyar, a szemükben biztonságot jelentő oldalára. Arcán és társaién is nyomot hagyott már a feszültség. Szemük karikás, arcuk nyúzott.

– Tizennyolc órás műszakokban vagyunk készenlétben. Folyamatosan járőrözünk – meséli egy fiatal határőr. – Próbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, cserébe az emberek is nyugodtak. De senki nem ostoba, feszültek, mint mi. Mit tagadjam: félünk. Próbáljuk elviccelni, de nem megy. Sokan összecsomagolt bőröndökkel várják a fejleményeket. Tartanak attól, hogy be kell vonulniuk. Mindenki ugrásra készen várja, mikor telik be a pohár, ez a feszültség már elviselhetetlen –panaszolja az őr.

A városokban szürke az ég, eső szemerkél. Édesanyák csacsogva tolják a babakocsit, gyerekek tartanak haza az iskolából. A felszín alatt azonban ott a feszültség, amelyről a fiatal őr beszélt: véletlenszerűen tűnnek fel a járőrök, egy-egy határőr sétálgat, az emberek csoportokba verődve sugdolóznak. A kávézókból harsognak a krími helyzet hírei.

– Szerencsére itt nincs baj, de mi is érezzük: ez csak vihar előtti csend – mondja egy csapi férfi. Az ő kabátján is ott az ukrán szalagocska. A városban csakúgy, mint sok ukrán településen, pár napja ledöntötték az utolsó Lenin-szobrot, egy nyugdíjasotthon előtt. Most nyugalom van. Nem úgy, mint Beregszászon, ahol egy épület előtt tolongó embereket látni. Ez a magyar konzulátus, ide lehet vízumért fordulni. Egyenruhás tart rendet, hívja be egymás után a fényképes kérelmet szorongató magyarokat.

A beregszászi magyar konzulátus előtt sorban állnak a vízumért 

– Én vettem rá édesanyámat, hogy folyamodjon kettős állampolgárságért, mert nagyon féltem ôt – mondja egy lány. – Magyar állampolgár vagyok, és azt szeretném, hogy anyukámnak is szabad átjárása legyen a határon. Egyszer a családunkat már szétszakította a háború, nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen!

Egy fiatal azt mondja: volt már sorkatona, de inkább megszökik, mintsem bevonuljon.

– Nem vívom meg más háborúját. Tartok attól, hogy a helyzet élesre fordul, bármi megeshet. A legtöbben össze vagyunk pakolva, indulásra készen állunk. Ha olyan lesz a helyzet, azonnal átmegyek Magyarországra. Ez nem az én háborúm! - szögezi le. Izsoszki György egy barátját kísérte el a vízumirodába.

– Ami itt történik, az szinte hihetetlen, folyamatosan követjük az eseményeket. Munkácsi vagyok, a családommal együtt többnyelvű. Hiába mondják, hogy Putyin kivonja a csapatait, látjuk, hogy ez nem igaz, nem rendelte vissza őket. Így a helyzet továbbra is feszült. Pedig mi egyet akarunk: békét. Egyre többen állnak önkéntesnek, biztos, hogy az ukránok nem fogják megadni magukat. Nyílt titok: az egyik krími kaszárnyának pénzt ajánlottak, hogy vonuljanak ki, de nem voltak hajlandóak. Sok a hazafias érzelmű ember. A baj az, hogy nincs pénze a hadseregnek – csóválja fejét. A kárpátaljaiakban a dac és a hazafiasság erősebb, mint a félelem.

Az autósoknak ukrán és uniós zászlókat osztogatnak

– Ülök az internet előtt, és látom, mi folyik ebben az országban és a világban. Én csak békét szeretnék, de ez feldühít, olyannyira, hogy jelentkeztem önkéntesnek. Úgy érzem, így talán tudok valamit adni ennek az országnak, amit annyira szeretek. Bár sorkatona nem voltam, a védekezésnél hasznomat veszik – mondja elszántan Alexander Tiborovics Varga. A munkácsi alezredestől megtudjuk, aznap százan jelentkeztek önkéntes szolgálatra.

– Gyűlnek az emberek. Nincs behívás, csak összeírjuk, kik vehetők állományba, milyen pozícióra alkalmasak. Sok sorkatona nem akar harcolni: ők elbújnak vagy próbálnak átmenekülni a határon, de a többség jelentkezik. Akik nem voltak katonák, speciális képzést kapnak, és ha éles a helyzet, a védekezésnél lesz szükség rájuk – magyarázza az alezredes.

Munkács is csöndes.

– Pár napja volt felvonulás, mi békét szeretnénk – szögezi le Lengyel Zoltán polgármester. – Tőlünk is sokan vonulnak be önkéntesnek. A páncélszekrényemben fekszik egy boríték, ebben van egy parancs. Ezt akkor kell kiadnom az itteni katonaságnak, ha megtörténik a baj. Csak én adhatom ki – mutatja.
Ungváron már csak romok és egy hatalmas emlékfal emlékeztet arra: pár napja a most csendes főtéren még barikádok tucatja állt, tüntetők százai rázták kiabálva az öklüket. Azóta a Janukovics-párti polgármestert leváltották, most nincs feje a városnak.

– A rendőrök kivonultak, a diákok a tetőn szavaltak, az ablakokat betörték, átvették a helyet. Azóta sem polgármesterünk, sem rektorunk, hiszen őt is leváltották. Zavaros idők ezek – szögezi le az egyetem professzora, Zoltán.

Egy kávézóban Putyin beszédét hallgatják, először értetlenül, majd felháborodva, később kiabálva, egymás szavába vágva. A beszéd még elszántabbá teszi őket.
– Lehet, hogy nagyobbak, de az biztos: nem fog sikerülni neki. Kitartunk, annyi szent! – kiabálják.

Nyugodt nap volt a Krímben

Ukrajna keleti részén tovább folytatódott a diplomáciai üzengetés, és a katonai mozgolódás sem ért még véget. Kijev több egységet is küldött a határra, miközben az oroszok elfoglaltak egy rakétabázist. Egy ukrán hadihajót is megpróbáltak megkaparintani, de ez végül nem sikerült.

Kárpátalján múlt éjjel hátba szúrták Ungvár megbízott polgármesterét, Viktor Scsadejt. A politikus súlyosan megsérült, de nincs életveszélyben.