Egy temetkezési vállalat felmérése megállapította: a fiatalok nagy többsége nem gondozza, nem gondozná a temetőben szerettei sírját.
Van, aki úgy érvel, nem a sír mellett akar gyászolni, neki elég az is, ha az illetőre gondol, és nem szeretné a temetőben nap nap után átélni az elvesztés utolsó fázisát. Más szintén keveset megy, de ezt már szégyelli is egy picit, és azért a halottak napján mindig meglátogatja a sírban pihenő hozzátartozóit.
Én sem vagyok kivétel. Keveset járok temetőbe. De ettől még kiveszett volna belőlem a jó érzés és a kegyelet? A gyász amúgy sem helyhez kötött. Sokan sokféleképpen dolgozzák fel a legnagyobb fájdalmat, ki így, ki úgy. Van, aki mindennap kimegy, más pedig inkább otthon gyújt gyertyát, megint más gondolatban gyászol. Gyimesben a közelmúltban még ravatalozó sem volt, Indiában a Gangesz mellett hamvasztják el szeretteiket, a hamvakat a folyóba szórják. Ők talán rosszabbak másoknál? Nem hinném.
De kérdezzék csak meg a brutálisan meggyilkolt áldozatoknak a hozzátartozóit, akik képtelenek kimenni a sírhoz. Persze ez szélsőség. De kérdem én: miért is mennének a harminc év alattiak sűrűn temetőbe, amikor – még szerencse – jó esetben élnek a szüleik, a legtöbb családtagjuk? Sok kisgyereknél amúgy is komoly nyomokat hagyott az úgymond kötelező családi temetőlátogatás.
A rossz élmények miatt nem is csoda, hogy a gyerek felnőtté válva messze elkerüli a sírkerteket. Meggyőződésem, a gyász személyes, belső lelkiállapot, senkit sem ítélhetünk el azért, ha ezt nem egy konkrét helyen (lásd még temető!) éli meg. A virágokat persze azért locsolni kell...
