D. Tóth Krisztának megjelent első nagy regénye. Anyákról, hetvenes-nyolcvanas évek hangulatáról, a könyvírás rejtelmeiről beszélgetünk.
Ön végigjárta a kötelező szakmai stációkat: újságírás, blogolás, majd egy mesekönyv. Megtörtént eseményeket írt le?
A Lola-mesék epizódjait azok a beszélgetések ihlették, amelyek az akkor még óvodás lányom és köztem játszódtak le. Egy négy-öt éves gyereket az egész világ érdekli, s mi mindig komolyan vettük a lányunk kérdéseit, igyekeztünk az életkorának megfelelően, de valódi válaszokat adni rájuk.
De persze egy mesének vannak azért alapvető műfaji követelményei, fontos, hogy legyen eleje-közepe-vége, hogy mindig feloldjuk a konfliktusokat. Mivel ez az életben nem mindig van így, előfordult, hogy néhány helyen alakítani kellett a valóságon.
Ön az egyik legnagyobb internetes könyváruház reklámarca lett. Miért vállalta?
Szeretném, ha a szülők több könyvet adnának a gyerekek kezébe, hogy megéljék a közös meseolvasás élményét. Ezek olyan percek, amelyek visszahozhatatlanok egy család éle-tében. Mi is mindennap olvasunk Lolának, méghozzá felváltva, egyik nap az apukája angolul, a másik nap én magyarul, hogy mindkét kultúrából egyformán részesüljön.
Az új regényéből született egy trailer Kovács Patrícia főszereplésével. Nyugodt szívvel rábízná az édesanyja szerepét?
Kovács Patríciát az egyik legtehetségesebb és legérdekesebb színésznőnek tartom a korosztályában. Amikor a kiadó munkatársai azt kérdezték, hogy a filmes könyvelőzetesben kit szeretnék látni, szinte azonnal rávágtam, hogy őt, és ezzel a többiek is egyetértettek.
Ebben a néhány percben is bizonyítja, hogy nagyon sokféle arca van. Igen, talán el tudnám képzelni a főhős, Patakhegyi Bora szerepében, aki egy ellentmondásos, imádnivaló, de bonyolult asszony.
Regényében betekintést nyújt a hetvenes, nyolcvanas évekbe. Cserélt volna generációt az édesanyjával?
Én szeretek most élni, amikor élek és úgy, ahogy élek. De a hetvenes évek valóban egy nagyon izgalmas időszak volt. Különösen a Vasfüggöny mögötti Magyarországon, ahol a szüleink is éltek. Szerintem sokunknak ismerős a regényben is bemutatott elvágyódás hangulata, az a fajta nyughatatlanság, amit sok akkori fiatal megélt.
Jöttem had lássalak című regényében édesanyja bőrébe bújik. Honnan ismerte ilyen jól az édesanyja életét?
Nagyon fontos, hogy noha a regényt egy nagyon is valódi nő, az édesanyám inspirálta, egy része fikció, tehát nem épp úgy történt, ahogy a könyvben. Mi ketten nagyon közel álltunk egymáshoz anyuval, és ő is épp olyan grafomán volt, mint én. Így aztán rengeteg írásos dukumentum maradt utána.
Ezek, és az emlékeim alapján rekonstruáltam a stílusát, a szóhasználatát. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogyan szólalhatna meg hitelesen. Aztán egy éjjel megálmodtam, hogy egyes szám első személyben. És mivel ébren sem tűnt kivitelezhetetlennek az ötlet, hát így lett.
Mennyire tudott objektív maradni?
Nem életrajzi dokumentumkötetet írtam, hanem egy regényt, amelynek nagy része a képzelet szüleménye. Nem is szeretem elárulni, hogy a történetben mi a kitalált és mi az, ami tényleg úgy történt. A főhős valóban teljesen kitárulkozik, hiszen vele a halálos ágyán találkozik az olvasó, amikor már nincs hová menekülni, szembe kell néznie az életével, a döntéseivel, az elmulasztott vagy elrontott esélyeivel.
Bora levetkőzik önmaga előtt, és a végén az olvasóval együtt ráébred, hogy a világban rend van és minden úgy volt jó, ahogy volt.
Ha édesanyja olvasná a regényt, vajon mi lenne a véleménye saját magáról?
Ez a világ legtermészetesebb folyamata. Az elhunyt édesanyák, édesapák bennünk, a gyerekeikben élnek tovább. Sőt a mi felelősségünk, hogy tovább éljenek. Mivel az én anyukám nagyon szeretett szerepelni és mindig arra vágyott, hogy hatással legyen az emberekre, nyomot hagyjon a világban, nekem, illetve az őt ismerőknek nagy öröm, hogy végre beteljesült a vágya.
Sajnos nem úgy, ahogy ő szerette volna, de ez is valami. Önelégült dolog lenne azt mondani most, hogy tetszene neki, amit írtam, de az egészen biztos, hogy nagyon boldog lenne, hogy végre, tíz év tervezgetés után megírtam őt.
A regényében egy angol beteljesületlen szerelmi szál is szerepel, amit édesanyja sírig tartó szerelemként élt meg. Az ön férje angol. Az élet ennyire ismételheti önmagát?
Ebben nem hiszek. Mindenkinek saját álmai vannak, és mindenki a saját döntéseiért felelős.
Nagyon korán veszítette el édesanyját. Az utolsó pont letételekor mit érzett?
Azt hiszem, minden anya- és aparegény terápia a szerzőjének. Kérdezze meg bármelyik íróembert, a kortárs magyar irodalom is tele van olyan történetekkel, amelyek a családi legendáriumot dolgozzák föl.
Egyszerre éreztem mindent és mindennek az ellenkezőjét. Megkönnyebbülést is. És közben arra gondoltam, hogy ezzel a regénnyel a gyász nem ér véget, hiszen az sosem érhet véget. De egy fontos szakasz lezárult.
Kislányát, édesanyját már megénekelte. Folytatja a családi legendárium feltárását?
Egyáltalán nincs semmi különleges abban, hogy egy író magából, a saját környezetéből merít inspirációt. Az én esetem legfeljebb attól más, hogy engem sokan ismernek. De, ha egy szöveg jó, az első néhány oldal után a történet úgy sodorja az olvasót, hogy el is felejti, kinek a neve áll a borítón.
Szerencsére a kiadó részéről nincs rajtam nyomás, hogy a Jöttem, hadd lássalak sikerét meglovagolva gyorsan-gyorsan írjak még egyet, aztán még egyet. Mint ahogy arra sincs, hogy „celebkönyvet” vagy „csajos regényt” írjak.
Most akkor végleg hátat fordított a televíziózásnak?
Tudatosan úgy alakítottam az életemet, hogy egy ideig most inkább befelé éljek, mint kifelé. Az elmúlt hónapokban minden televíziós megkeresésre azt mondtam, hogy szeretnék egy kis szünetet tartani, térjünk vissza rá jövőre.
Az írás sok feladatot ad, rengeteg helyre hívnak, és írom a Kriszta Kedvencei heti kultúrrovatomat is. Öt hónapja dolgozom az UNICEF Magyar Bizottságánál is. Noha a jószolgálati munka egy évtizede része az életemnek, most igazán nagy szerepet kapott, hiszen egyre fontosabb feladatokat bíznak rám.
Nemrég egy nagyobb projekt vezetésére is megkértek. Közben megtanulok egy új szakmát is, az adományszervezést. Felszabadító érzés az UNICEF-család tagjaként igazán fontos és hasznos munkát végezni.
Művészneve D, mint Duci
Nevében a D betű gyermekkori becenévből származik, mivel duci kislány volt. Amikor képernyőre került, már volt egy Tóth Krisztina nevű költőnő, ezért a kötelező megkülönböztető a D betű.
Kriszta nagynénje Kútvölgyi Erzsébet színésznő. Öccse, D. Tóth András a Barátok közt című szappanoperájában mutatkozott be a nagyközönségnek. Azóta is az RTL Klubot erősíti, híradót vezet, a Fókusznak készít riportokat.
70-es évek: Megszületik Kaposváron 1975. február 1-jén. Öccsével és pedagógus szüleivel Kaposváron tölti boldog gyermekkorát a kis Kriszta.
80-as évek: A Kaposvári Táncsis Mihály Gimnázium tanulója. Tizenhat évesen elnyer egy amerikai diákösztöndíjat.
90-es évek: Tizennyolc évesen az egyetem kedvéért Budapestre költözik. 1993–1999 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója, elvégzi a média szakot, angol nyelv és irodalomból Master of Arts diplomát szerez. Az írott sajtó területén végigjárja a szamárlétrát. 1997-ben szerkesztő riporter a TV3 híradójánál.
1999-től az RTL Klub csapatát erősíti. Szerkesztő-riporter-műsorvezető szerepekben mutatkozik be. Dolgozik az Aktáknak, a Híradónak.
2000-es évek: 2002-ben szerkesztő-műsorvezető a Magyar Televíziónál. Majd rátalál a szerelem, egy évvel később hozzámegy Hesz Máté vízilabdázóhoz (a házassága 2005-ben felbomlik). 2004-től 2007-ig a köztévé brüsszeli tudósítója és irodavezetője lesz. Brüsszelben ismerkedik meg angol férjével, és megszületik kislányuk, Lola. Hazatérve az MTV Híradójának vezető arca lesz.
2006-tól a Nők Lapja című hetilap publicistája. 2011-ben elköszön a napi híradózástól. Októbertől saját műsora indul, a DTK- show.
2013 januárjában végleg szakít a köztévével a műsorvezető.
