Ha valaki kitalál valami jó dolgot, akkor biztosak lehetünk abban, hogy rövid időn belül mindenki utánozni kezdi és végül a csapból is ez folyik. Nagyjából hasonló történt az úgynevezett világnapokkal.
Míg pár éve még alig néhány volt belőlük – amiknek egyébként a figyelemfelkeltés miatt még értelmük is volt –, ma már szinte minden hülyeségnek szentelnek ünnepnapot. Például ön tudja, hogy van a budinak is világnapja? Vagy júniusban majd magával viszi kutyáját a munkahelyére? Esetleg megüli családi körben a nemzetközi vámnapot, vagy a torta világnapját? Mert ilyen és ehhez hasonló napok is találhatóak a naptárban.
Az egész kezdeményezés valahol menthetetlenül kisiklott. Az emberek megcsömörlöttek az egymást érő megemlékezésektől és csak legyintenek rájuk. Sokan ráadásul ellenállásba mentek át, ha meghallják a hírekben az újabb világnapokat. A legenda szerint például Habsburg Ottó évente egyetlen alkalommal gyújtott rá: mégpedig május 31-én, a dohányzásmentes világnapon.
Ezzel a sikeres sokszorozódással pont az ellenkezőjét váltják ki a szervezetek: elvonják a figyelmet az igazán fontos dolgokról. Mert ma már elég, ha egy nap alatt letudjuk a kínos dolgokra való megemlékezést, és másnap el is felejthetjük őket. Novemberben ugyan kit érdekel a bolygó sorsa, miközben áprilisban mindenki a Föld napjáról papol. Vagy van, aki rosszul érzi majd magát augusztus 10-én a világ őslakosainak világnapja utáni napon?
De lehetne még sorolni a példákat. Lehet, hogy inkább hagyni kellene az összes „napot” a fenébe és inkább be kellene vezetni egy univerzális ünnepet. Hívhatnánk például a Világ-világnapjának. Ünnepelhetnénk mondjuk február 30-án.
