Végerbauer Roland. Ő az a fiú, aki az ügyészek szerint hidegvérrel megtervezte, hogyan ölnek meg osztálytársaival két embert a soproni lőtéren. Az arcát is adta az interjúhoz, mivel harcol az igazáért. Habár a két tettestársa is rá vallott, tartja, nem ölt embert, s csak azért sütötte el a fegyvert, mert megfenyegették.
Április 17., épp a gyilkosságok egyéves évfordulója van, amikor belépünk a győri börtönbe. Itt őrzik a 21 éves Végerbauer Rolandot, mégpedig a legszigorúbb fokozatban. Kezén bilincs, azon hosszú bőrszíj, végét egy fegyőr fogja. Egy pillanatra sem engedi el a beszélgetés alatt.
Hamar kiderül, hogy Roland két tantárgyból is előrehozott érettségit tett, tanárai kifejezetten jó képességű tanulónak látták. Most – ugyanúgy, mint a halálos lövéseket leadó T. Attilát vagy a lőtér előtt őrködő M. Tamást – előre kitervelten, nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberöléssel vádolják.
Eszébe jutottak ma az áldozatok?
Igen. Olvastam az újságban róluk.
Ha jól sejtem, a lőtér vezetőjét, Sz. Sándort ismerte is, hisz korábban többször volt nála lőni. Beszélgettek ilyenkor?
Pár szót mindig. Négy év alatt négyszer vagy ötször mentem hozzá lőni, tehát nem ismertem őt jól. Kedves volt, pluszlőszereket is adott.
Akkor is, amikor a megölése napján mentek a lőtérre?
Igen. Bementünk, beírtuk magunkat a füzetbe. Én az álnevemet írtam, Horváth Péter voltam, az Attila meg Kiss András. El akartuk lopni a fegyvereket, amikkel lövünk. Miután álnéven jelentkeztünk be, azt gondoltuk, a nyomozók Horváth Pétert meg Kiss Andrást keresik majd. Kikértük a fegyvereket meg a lőszert. Hátramentünk, feltettük a lőlapot. Fülvédőt vettünk, és elkezdtünk lőni a lőlapokra.
Sokszor sikerült célba találniuk?
Igen. Jó lövőnek tartom magamat. Körülbelül negyven lőszert lőttünk el. Azt vártuk, hogy a lőtérvezető elmenjen hátra a raktárba, és mi akkor ki tudunk szépen futni… Épp telefonált, úgy hallottuk, már nincs ott. Elindultunk kifelé. Én mentem elöl, Attila mögöttem. Már el is futottam a kijárathoz, amikor lövéseket hallottam. Hátramentem Attilához. Megláttam, hogy Szántó úr lent fekszik a földön. Erre megkérdeztem Attilától, hogy mit csinálsz?
Akkor már halott volt a lőtérvezető?
Szerintem igen. Ott volt egy raklap, arra esett rá. Mozdulatlanul feküdt.
Az ember azt gondolná, hogy ha valakit lelőnek mellette, menekül félelmében. A második áldozat, aki a lőtérvezető barátja volt, véletlenül ment épp ekkor a lőtérre. Ő amikor rájött, hogy veszélyben van, azonnal menekülni próbált. Kifelé akart futni, amikor eltalálták a halálát okozó lövések. Roland, miért nem próbált azonnal menekülni? Miért maradt végig a lőtéren, ha nem ölni ment oda?
Megijedtem. Abszolút leblokkoltam. Attila azt mondta, hogy kussoljak, meg hogy duguljak el. Láttam, hogy teljesen elborult az agya. Csak ezért segítettem neki a lőtérvezető holttestét arrébb vinni… Azt mondta, hogy fogjam meg a lábát, ő meg a kezét, és elvittük.
Nehéz volt elvinni?
Ezt nem tudom. Fel sem fogtam, hogy mit teszek.
Én most, bármennyire is fura, de szó szerint értem: nehéz volt-e elvinni?
A tudat volt nehéz.
Látta közben Sz. Sándor arcát?
Nem figyeltem. Attilát néztem, mit csinál. Nála volt a pisztoly. Amíg vittük a holttestet, az övébe tette, de tudtam, ha el akarok menekülni, azonnal lelő.
Az ügyészek szerint nemcsak Attila lőtt a lőtérvezető váratlanul érkező barátjára, hanem együtt végeztek a férfival. Az egyik lövedék az ön fegyveréből származott.
Csak azért lőttem, mert Attila ezt parancsolta, és féltem. Én szándékosan lefelé, úgy céloztam, hogy ne találjam el a férfit. Egy lövedék gellert kapott, ezért találták meg az áldozatban, ezt a szakértői vélemény is bizonyítja.
A vallomásában azt mondta, hogy fegyvereket akartak lopni, nem gyilkolni mentek a lőtérre. A vádirat szerint a barátja, T. Attila lövései végeztek bizonyíthatóan mind a két áldozattal. Mit gondol, ennek ellenére miért önt tartják az ügyészek a kettős gyilkosság értelmi szerzőjének?
Az első- (T. Attila) és a harmadrendű (M. Tamás) vádlott mindenben rám vallott. Miután eljöttünk a lőtérről, kaszinóba mentünk, hogy alibink legyen, fotó készüljön rólunk. Aztán éjjel én az apukámnál aludtam otthon, Attila és Tamás pedig a laká-somban, amit anyukámtól örököltem. Ők régebb óta barátok. Bőven volt idejük arra, hogy összebeszéljenek ellenem.
Szembesítették Attilával a rendőrök?
Egyikünk sem vállalta. Majd a bíróságon… Ott hatásosabb lesz.
Attiláról és Tamásról, aki a lőtér előtt egyfajta figyelőember volt, azt olvastam, hogy összeroppantak, attól lehet tartani, hogy öngyilkosok lesznek. Ön viszont most is átgondoltnak, szinte érzelemmentesnek tűnik.
Én hetven százalékban kifelé nyugodt, fegyelmezett vagyok. Nehezen mutatom ki az érzelmeimet, és nehezen is beszélek róluk. Abban viszont biztos vagyok, hogy Attila nem akar öngyilkos lenni. Egyszer láttam őt távolról, amióta bent vagyunk. Láttam, hogy teljesen elvan, mosolyog, vigyorog magában – szerintem.
A kettős gyilkosság másnapján elégették a lőtérnaplót. Miért?
Attila mondta, hogy égessük el, így nem marad ellenünk bizonyíték.
Viszont a fegyvereket, így a gyilkos pisztolyt is megtartották. Arra nem gondoltak, hogy azok talán még erősebb bizonyítékok lehetnek?
Nem. És jó is, hogy nem dobtuk el őket. Mert így bizonyítható, hogy nem én lőttem, hanem Attila.
Május 14-én kezdődik a büntetőper. A családja is ott lesz?
Anyukám 15 éves koromban meghalt. Apukám és a testvérem biztosan. Ők tudják, hogy igazat mondok. Senkit nem akartam bántani. Ők most is ugyanúgy szeretnek, mint azelőtt.
Fél a tárgyalástól?
Nem. Inkább attól félek, hogy az áldozatok hozzátartozói ott lesznek. A szemükbe nézni.
