Korszakos zsenik csúsztak le a Nobel-díjról

„Hazám elhagyása nekem a halált jelentené!” – e szavakkal utasította vissza a neki szánt irodalmi Nobel-díjat Borisz Paszternak szovjet-orosz író 1958-ban. Paszternak nem jószántából mondott le az elismerésről: a kommunista rezsim egyértelművé tette, hogy ha átveszi a díjat, akkor száműzik hazájából.

Nagyszabású lejárató kampány indult ellene, művét szemétnek, őt magát árulónak titulálták, ám a Doktor Zsivago világsikerét csak segítette, hogy a Szovjetunióban nem engedték megjelenni. Egy olasz kiadó lefordította a hozzá kicsempészett kéziratot, majd kinyomtatta a könyvet, amely mint szélvész, úgy hódította meg a világot: 1958–59-ben 26 hétig vezette a New York Times bestsellerlistáját, majd Omar Sharif főszereplésével 1965-ben megfilmesítették – az eredmény: öt Oscar-díj. Az 1960-ban elhunyt író nevében huszonkilenc évvel később Jevgenyij fia vehette át a díjat.

Mit akart Alfred?

Ha megkésve is, de végül megérdemelt helyére került hát az elismerés, ám az 1901-es alapítás óta jó néhány vitatott döntés fűződik a legmagasabb összegű Nobel-díj történetéhez. Számos díjazott nevét elfeledtette a múló idő, míg mások – akik annak idején nem érdemelték ki a díjat – klasszikussá nemesedtek az évtizedek során, és műveik az általános műveltség kötelező darabjaivá váltak.

Mindjárt a legelső döntés nagy port kavart, ugyanis az akadémikusok többsége nem az oroszok halhatatlanná lett nagy írójára, Lev Tolsztojra (Háború és béke), és még csak nem is a szintén jelölt norvég drámaíró Henrik Ibsenre (Nóra) szavazott, hanem Sully Prudhomme francia költőre, „a szív és lángész ritka összhangját megteremtő költészetéért”. No, de rá a ­leg­el­va­kul­tabb irodalmárokon kívül ugyan ki emlékszik ma már?

A döntéshozók mentségére legyen mondva, Alfred Nobel az irodalmi díj tekintetében meglehetősen homályosan fogalmazott: „olyasvalakinek kell adományozni, aki a legkiemelkedőbbet alkotta, mégpedig ideális szemlélettel”. De vajon mit akart mondani az alapító azzal, hogy ideális? Egyesek szerint egyértelműen a világ ideálissá, jobbá tételét szolgáló művek díjazását szerette volna elérni, mások az ideális szót az elvont, tiszta irodalmisággal azonosítják.

Ettől a pillanattól kezdve az irodalmi Nobel-díj évenkénti odaítélése rendre óriási vitákat provokál. Szó ami szó, az ítészek sem voltak következetesek: egyszer az újítók, másszor a hagyományőrzők győztek, olykor csupán egyetlen konkrétan megnevezett regény, máskor egy teljesnek tekinthető életmű érdemesített a díjra.

Hruscsov elintézte

Nem kapott díjat Mark Twain (Huckleberry Finn, Koldus és királyfi), akit az amúgy Nobel-díjas Hemingway (1954) a modern amerikai irodalom atyjának nevezett. A legrangosabb elismerés nélkül maradt a realista regény (egyik) megteremtője, Émile Zola, valamint Marcel Proust, a 20. század legfontosabb regényének is nevezett Az eltűnt idő nyomában című munka szerzője.

A francia Jean-Paul Sartre ugyanúgy hiába reménykedett, mint a második világháború utáni időszak első igazi botránykönyvének írója, Vladimir Nabokov. Utóbbi klasszikussá vált Lolitája – az egyik kritikus szerint – úgy zúdul az olvasóra, „mint valami kábítószer”.

A regény negyvenes éveiben járó, jóvágású főhőse, Humbert Humbert, aki mindig is vonzódott az épp csak hogy bimbózó bakfisokhoz, magával visz és szeretőjévé tesz (tegyük hozzá: ­inkább csábítással, mintsem kényszerítéssel) egy 12 éves kislányt, miután az elveszíti édesanyját. 

A mű egyszerre lélektani mélyrepülés és „road movie”, azaz úti mozi. Hatását mindennél jobban bizonyítja, hogy azóta a szexuálisan koraérett serdülő lányokat Lolitaként vagy a regényben emlegetett „nimfácskaként” is emlegetik.

Nobel a politikai indítékokat igyekezett kizárni, ám az elmúlt több mint száztíz esztendőben a bírálóbizottságot többször is érte olyan vád, hogy az egyik vagy másik oldal hangját meghallva hozott döntést pró és kontra egyaránt.

Például Mihail Solohov esetében (1965-ös Nobel-díj), akinek Emberi sors című regényében egy családját elveszített volt szovjet katona egy árva kisgyermekkel osztja meg élete történetét. Ha a korabeli híradásoknak hinni lehet, a svéd akadémia tagjainál diplomáciai közvetítőket bevetve a korabeli szovjet vezető, Hruscsov járt közben.

Berezelt az akadémia

A bizottságot több ízben érte az a vád, hogy nem áll ki az üldözött írók mellett. Salman Rushdie neve sem került a díjazottak közé, pedig az indiai születésű művész irodalmi munkásságát világszerte nagyra értékelik: elbeszélő stílusát – amely vegyíti a mitikus és fantasztikus elemeket a való élettel – mágikus realizmusnak is nevezik. Az éjfél gyermekei című regénye tette világhírűvé, a Sátáni versek című regénye pedig üldözötté.

Utóbbi az 1988-as megjelenést követően azonnal óriási felháborodást váltott ki az iszlám világban Mohamed próféta tiszteletlen ábrázolása miatt. Abban a közegben, ahol egyetlen rosszízű tréfa, avagy karikatúra is halálos bűn lehet, ott a vallás védői könnyen rásüthetik egy műre, hogy istenkáromlás. Így járt Rushdie is; először Indiában tiltották be a Sátáni verseket, majd az egész iszlám világban, míg az angliai Bradfordban szertartásosan elégették.

Öt embert megölve a könyv ellen tüntetők közé lőtt a rendőrség Iszlamabádban, míg 1989. február 4-én Khomeini ajatollah, Irán akkori vezetője fatvát, vagyis halálos kiközösítést hirdetett Rushdie ellen, az író likvidálására szólítva fel a híveket; nem mellékesen hárommillió dolláros vérdíjat kitűzve a fejére.

Szörnyűségek sora következett ezután, a világ különböző pontjain a mű több fordítóját megölték, akadt olyan szálloda, amelyet – 37 áldozatot követelve – azért gyújtottak fel, mert a török fordító ott szállt meg. Ilyen körülmények között a svéd akadémia nem kockáztatta meg, hogy Rushdie művét Nobel-díjjal jutalmazza.

Magyar a top 3-ban

Alighanem a nagypolitika is ­főszerepet játszott az 1953-as győztes kiválasztásában. Ekkor óriási meglepetésre Nagy-Britannia korábbi miniszterelnöke, a második világháborúban a fasiszta Németország felett győzelmet arató szövetségesek egyik vezetője, Sir Winston Churchill kapta az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint „mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért”.

Ám ha nem feltétlenül a szigorúan vett irodalmiság, hanem az emelkedett szellemiség, valamint a befutott életpálya számít, akkor a rengeteg korszakalkotó pszichológiai könyvet jegyző Sigmund Freud is nyugodt szívvel a díjazottak között lehetne – érvelnek sokan.

Kertész Imre révén mi magyarok is dicsekedhetünk irodalmi Nobel-díjjal (2002). Érdekesség, hogy a Sorstalanság szerzőjének jelölése – és végül győzelme – meglepetésként hatott Magyarországon, hiszen a hazai irodalmi körökben elsősorban Nádas Pétert tartották lehetséges díjazottnak. Sőt a nemzetközi irodalmi életbe a Párhuzamos történetekkel berobbanó író azóta többször is titkos favoritnak számított.

A díj odaítélése előtt a brit fogadóirodák rendszerint közzéteszik az esélyesek listáját, és előfordult már, hogy Nádas a top 3-ban is benne volt. Kérdés, hogy egy ilyen kicsiny és nyelvében elszigetelt nemzet, mint a magyar, esélyes lehet-e arra, hogy viszonylag rövid időn belül kétszer is innen kerüljön ki a győztes.

Azért nem kilátástalan a helyzet, hiszen az utóbbi időben nemcsak a nemzetközi „fősodorhoz” tartozó művészeket díjaztak; elég csak a japán, afrikai kitüntetettekre gondolni.

Egyetlen cikk rövid arra, hogy minden jelentős írót, költőt felsoroljunk, aki kapott vagy éppen nem kapott irodalmi Nobel-díjat; a teljesség igénye nélkül elgondolkodtató, hogy a cikkben megnevezetteken kívül nem volt kiválasztottak között Franz Kafka vagy az abszurd dráma nagymestere, Eugène Ionesco sem.

És hogy 2013 novemberében ki veheti át a svéd akadémia kitüntető díját? Nos, a ­bíráló­bizottság tagjai már ismerik az idei jelölteket, de mi csupán a győztes kihirdetése után tudhatjuk meg, hogy megint versenyben volt-e a magyar Nádas Péter.