Soha nem mosolygott Hitler

̈Öt éves volt a ma 88. életévét taposó Edgar Feuchtwanger, amikor Adolf Hitler 1929-ben a müncheni Prinzregentplatz egyik fényűző lakásába, Edgar családjának szomszédságába költözött.

A háromszáz négyzetméteres, kilencszobás ingatlant a Führer nácibarát ismerősétől, Hugo Brückmanntól vásárolta. Noha 1933- as kancellárrá választása után csak ritkán kereste fel müncheni otthonát, soha nem vált meg attól. Ám unokahúga – egyesek szerint szeretője is –, Geli Raubal tragikus haláláig ott élt.

– Az emberek azt beszélték, hogy Geli öngyilkos lett, amikor rádöbbent, ki is valójában imádott unokabátyja – emlékezett vissza Edgar, aki a Hitler szomszédja voltam: egy zsidó fiú emlékei című, a héten Németországban is megjelent önéletrajzi könyvét egy francia újságíró segítségével írta meg.

Ha Hitler Münchenbe érkezett, hétvégenként tette. A szomszédok ezt onnan tudták, hogy olyankor luxusautók parkoltak a ház előtt.

„Természetesen gyerekként is pontosan tudtam, hogy ki ő, és kíváncsi voltam rá, de nem sokszor találkoztunk. Egy ilyen alkalommal, nagymamámmal éppen áthaladtunk az úttesten, amikor szembe jött velünk. Egyenesen rám nézett, de nem mosolygott. Tulajdonképpen soha nem mosolygott” – olvasható a könyvben.

„Néhány ember megállt az utcán, és Heil Hitler!-t kiáltott, mire ő – akár egy igazi úriember – megemelte előttük a kalapját. Akkor már kancellár volt, sokan a tanáraim közül istenítették, jómagam pedig – azt hiszem – valamiféle tisztelettel néztem fel rá. Iskolába menet mindig rácsodálkoztam a házunk föld alatti garázsából ki-bejáró Mercedesének ezüstösen csillogó színére.”

A hetvennégy esztendeje Angliában élő történész szerint a náci hatalomátvétel hajnalán még kisfiúként is megérezte, hogy valami vészjósló van a levegőben. Ezt először 1934. június 30-án, azaz a hosszú kések éjszakáján tapasztalta meg.

„Vasárnap volt, s én tanúja lehettem a német történelem egyik legszörnyűbb mészárlásának. Ajtócsapkodásokra, kiabálásokra és csizmák kopogására riadtam fel. Mivel már elég magas voltam hozzá, kinéztem az ablakon és egy hosszú kocsisort láttam Hitler háza előtt, az emberek ki-beszaladtak az ajtókon, s a környék házaiból embereket rángattak ki az utcára, felzavarták őket a kamionokba és elhajtottak velük.

Az egyik kapálózó férfiban felismertem egy szomszédunkat. Wilhelm Schmid zenekritikus volt, a légynek sem ártott, mégis elvitték. Ernst Röhm azonos nevű SA-parancsnokának hitték, mire azonban a tévedés kiderült, már kivégezték. Később sokat olvastam erről a napról.”

Már hajnalodott, amikor az SS- harcosokkal megrakott páncélkocsik dübörgése legszebb álmukból zavarta fel a Bad Wies-see-i üdülőszálló lakóit. Az első emelet ablakaiból mégis vidáman integettek feléjük. Hitler fegyveresei körülvették az épületet, s kirángatták ágyukból a kótyagos SA-vezéreket.

A szervezet főparancsnoka, Hitler egyetlen komoly riválisa, Ernst Röhm a reumáját gyógykezeltette a helyi termálfürdőben, és kicsit későbbre, az esti bankettre éppen a mindenható Führert várta. Meg is érkezett, de nem barátként. A náci párt irányítója szidalmak özönét zúdította Röhmre, amelyek között leggyakrabban az SA-tisztikar közismert homoszexualitása szerepelt. Amíg Hitlernek szüksége volt a támogatására, addig elnézte neki ezt a gyengeséget, ám a leszámolás pillanataiban kiválóan használta fel propagandájában a „szégyenteljes perverziót” – számolt be Edgar.

Mint ismert, a meghökkent Röhmöt és vezérkarát a rohamosztagosok Münchenbe, a hatvan kilométerre levő stadelheimi fegyházba szállították, s statáriumban a Führer mondta ki rájuk a halálos ítéletet. A börtönfalnál felhangzott a vezényszó: a Führer akarata! Heil Hitler! Tűz! A kivégzőosztag sorra kaszálta le a SA válogatott tisztségviselőit.

Ernst Röhm magába roskadva ült az egyik zárkában. Hitler parancsára pisztolyt adtak neki, hogy végezzen magával, de ő csak annyit válaszolt: „ha Adolf agyon akar lőni, tegye meg ő maga!”. Tíz perc gondolkodási időt kapott. Utána kinyílt a zárka ajtaja, és a félhomályban gyors egymásutánban dördültek el a fegyverek. A vérengzés három napig tartott, és legalább kétszáz ember életét követelte, de számukat utóbb hivatalosan nyolcvankét főben határozták meg.

„Ma már történészként tudom, hogy a Röhm-puccs terveit Hitler Münchenben, a közvetlen szomszédságunkban dolgozta ki. Egyszer a szavazóhelyiségben láttam a vezetőjüket, Ernst Röhmöt, édesanyjával az oldalán. Nagyobb hatalmat akart magának, Hitler azonban félt az SA és a hadsereg tisztjei közötti konfrontáció következményeitől” – mesélte Edgar.

Mindeközben a még mindig kisfiú Edgar családja a saját bőrén is érezhette a führeri terrorgépezet kíméletlenségét. A németországi zsidóság ellen indított pogrom, az 1938. novemberi kristályéjszaka során Edgar édesapját is letartóztatták, majd a Harmadik Birodalom első állandó koncentrációs táborába, Dachauba hurcolták.

Csodák csodájára hat hét múlva sikerült kiszabadulnia, majd német kapcsolatai révén, sok pénzért angol vízumot szerzett és családjával Nagy-Britanniába költözött.

„Miután apám hazatért, beteg volt és gyenge, de élt. Amikor egy kicsit megerősödött, magához hívott, és lelkemre kötötte: soha, de soha ne hívjam fel semmivel magamra a figyelmet! Akkor még nem értettem, miért mondja ezt, de felesleges volt a figyelmeztetés: már évekkel korábban éreztem a veszélyt, és ösztönösen is lapítottam...”