Cunamibombával kísérletezett Amerika

kísérlet
PUBLIKÁLÁS: 2013. január 13. 11:00
Lehet-e védekezni a pusztító szökőár ellen? Túlélhető-e egy repülőgép földbe csapódása? Mi lesz, ha kiapad a tengernyi tó? Bármilyen furcsa is, a katasztrófákkal is lehet kísérletezni, mi több kísérleteznek is velük.    
M. G.

Minden lehetséges. A cunami az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófa, ám igen ritkán fordul elő, és még ritkábban szed áldozatokat, bár ha magas szökőár éri el a partokat, hatalmas pusztításra képes. 2004. december 26-án az Indonézia partjainál bekövetkezett 9-es erősségű tengerrengés, majd az azt követő indiai-óceáni szökőár a történelem egyik legnagyobb katasztrófáját okozta. A délkelet-ázsiai térségben kétszázezer ember vesztette életét. Mint kiderült, a pusztítást ember is előidézheti.

Atombomba helyett

A napokban új-zélandi levéltári adatok kerültek nyilvánosságra, melyek szerint a szigetország partjainál az amerikai haderő a II. világháború végén egy olyan bombával kísérletezett, melynek robbanása a tenger mélyén olyan óriási hullámokat vált ki, melyek lerombolják a part menti településeket. A dokumentumok szerint ezt a fegyvert kívánták az atombomba helyett bevetni Japán ellen, hogy kapitulációra bírják.

Egy új-zélandi író, Ray Waru bukkant rá az erről szóló iratokra a Nemzeti Levéltárban. Állítása szerint a cunamibomba robbanása legalább tíz méter magas hullámokat okozott, s 1944-ben kísérleteztek vele az amerikaiak a Pecsét hadművelet keretein belül. A kísérlet Aucklandtől száz kilométerre történt. A feljegyzések 37 ezer robbantásról szóltak, melyek  közül tíz óriási hullámverést idézett elő.

A Japán elleni háborúnak véget vető bomba végül azért nem készült el, mert a számítások szerint kétmillió kiló robbanóanyagot kellett volna elhelyezni nyolc kilométerre a japán partoktól ahhoz, hogy tényleg hatásos legyen. – Ha a telepítés nem lett volna annyira macerás, ma nem atom-, hanem cunamikatasztrófáról beszélnék – mondja Waru, aki a felfedezését Titkok és kincsek címmel megjelent könyvében hozta nyilvánosságra.           

Repülőzuhanás élőben

A televíziózás történetében először a Discovery Channel közvetítette egyenes adásban egy valódi utasszállító repülőgép lezuhanását. A páratlan kísérlethez több mint háromszáz fős stábra, egy igazi utasszállító repülőgépre, valamint több százezer dollárnyi érzékelőre, műszerre és töréstesztbábura volt szükség. A kísérletet a repülőben tizenkilenc, a gépet kísérő helikopterekről pedig további két kamera rögzítette. A cél az volt, hogy a nemzetközi kutatócsapat pontosan nyomon követhesse a súlyos, de túlélhető légi baleset emberekre és a géptestre mért hatását.

Tényleg javítja a túlélési esélyünket a magzatpóz? Hol a legbiztonságosabb a repülőn ülni? Egyáltalán: az utasok túlélését szem előtt tartva tervezik a repülőket? Segíthet-e ez a kísérlet a repülés biztonságának javításában? Ezekre a kérdésekre keresett többek között választ a stáb.

A mexikói kísérletről készült filmhez egy próbababákkal megtömött, öreg Boeing– 727-est vezettek a földnek a sivatagban. Az utasszállítót utolsó útjára vezető pilóta nem sokkal a becsapódás előtt ejtőernyővel hagyta el a 727-est. Érdekes, hogy az ütközés után, a közreadott amatőr videók szerint a gép nem gyulladt fel, és nem mutatott égésnyomot a törzsön a roncsról közreadott fénykép sem, csak a szárnytő feketedett el.

Ezt megelőzően harminc évvel volt már hasonló kísérlet, amikor egy Boeing–720-ast vezettek a földnek a NASA emberei az Edwards légitámaszponton távirányítással: akkor viszont a gép azonnal kigyulladt, pedig éppenséggel egy új összetételű üzemanyagot szerettek volna kipróbálni, ami az akkori remények szerint nem robban fel a becsapódáskor. Az utasok túlélési esélye viszont mindkét esetben azonos volt: zéró.

Az Aral-tó végnapjai

Hiába figyelmezettek tudósok már a XIX. században arra, hogy Ázsia egyik legnagyobb természeti értéke, az Aral-tó az emberi felelőtlenség miatt kiszárad, nem segített. A Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön található lefolyástalan sóstó pusztulása a jelenkor egyik legnagyobb ökológiai és humanitárius katasztrófája. Mára a világ egykor negyedik legnagyobb tava több részre aprózódott, vízszintje pedig csak az elmúlt évtizedben öt méterrel csökkent. Pedig a 60-as években orosz kutatók már modellkísérletekkel igazolták vészjósló prognózisukat: teljes kiszáradás vár a tóra – ám senki nem hallgatott rájuk.

De hogy is kezdődött a tó agóniája? Lassan százötven éve próbálkoznak a sivatagos környék öntözésének megoldásával. Emiatt gátakat emeltek a tavat tápláló Amu- és Szirdarjára, és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek, gyakorlatilag lecsapolták őket, majd hozzáfogtak a nagy vízigényű rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer létesítéséhez. 1988-ban a két folyó eredeti vízmennyiségének már csak a töredéke jutott el az Aral-tóba, az eredeti partvonal helyenként mintegy 100-150 kilométerrel beljebb került, a kiszáradás pedig növényvédő szerekkel szennyezett, sós pusztát eredményezett.

Az egykor tópartra épített halászfalvak több tíz kilométerre kerültek a nyílt víztől. Az egykor vízparti Mujnakban üzemelt a Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzeme, ma már a településtől csak félnapos utazással érhető el a tó. Valaha évi 44 ezer tonna halat halásztak itt, mára az iparág összeomlott, munkahelyek tízezrei szűntek meg.

Elterelik a Volgát?

A tó kiszáradása mérgező anyagokat hagyott maga után, amit a szél szétszórt a környéken. Gyakoribbá váltak a homokviharok és felgyorsult a talajszikesedés. A térség lakóinak egészségi állapota lesújtó. A világon itt a legmagasabb a nyelőcsőrákos megbetegedések aránya. Mára bizonyított tény, hogy
a megbetegedések egyik oka a gyapotföldeken használt növényvédő szerek és gyomirtók intenzív használata.

Bár úgy tűnt, hogy az Aral-tó 2020-ra teljesen el fog tűnni, a Világbank és a kazah kormány közös erőfeszítéseinek köszönhetően ismét elérheti az egykor szintén hatalmas halfeldolgozó üzemmel bíró Aralszk kikötőjét, amely a tó pusztulása miatt mintegy száz kilométerre került a parttól, jelenleg viszont ez
a távolság hat kilométerre csökkent. További megoldási lehetőséget jelentene a Volga vagy az Ob vizének idevezetése, a Pamír olvadó gleccsereinek a tó irányába történő csatornázása és a gyapottermesztés csökkentése.

Google News Borsonline
A legfrissebb hírekért kövess minket a Bors Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.