Cunamibombával kísérletezett Amerika

Minden lehetséges. A cunami az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófa, ám igen ritkán fordul elő, és még ritkábban szed áldozatokat, bár ha magas szökőár éri el a partokat, hatalmas pusztításra képes. 2004. december 26-án az Indonézia partjainál bekövetkezett 9-es erősségű tengerrengés, majd az azt követő indiai-óceáni szökőár a történelem egyik legnagyobb katasztrófáját okozta. A délkelet-ázsiai térségben kétszázezer ember vesztette életét. Mint kiderült, a pusztítást ember is előidézheti.

Atombomba helyett

A napokban új-zélandi levéltári adatok kerültek nyilvánosságra, melyek szerint a szigetország partjainál az amerikai haderő a II. világháború végén egy olyan bombával kísérletezett, melynek robbanása a tenger mélyén olyan óriási hullámokat vált ki, melyek lerombolják a part menti településeket. A dokumentumok szerint ezt a fegyvert kívánták az atombomba helyett bevetni Japán ellen, hogy kapitulációra bírják.

Egy új-zélandi író, Ray Waru bukkant rá az erről szóló iratokra a Nemzeti Levéltárban. Állítása szerint a cunamibomba robbanása legalább tíz méter magas hullámokat okozott, s 1944-ben kísérleteztek vele az amerikaiak a Pecsét hadművelet keretein belül. A kísérlet Aucklandtől száz kilométerre történt. A feljegyzések 37 ezer robbantásról szóltak, melyek  közül tíz óriási hullámverést idézett elő.

A Japán elleni háborúnak véget vető bomba végül azért nem készült el, mert a számítások szerint kétmillió kiló robbanóanyagot kellett volna elhelyezni nyolc kilométerre a japán partoktól ahhoz, hogy tényleg hatásos legyen. – Ha a telepítés nem lett volna annyira macerás, ma nem atom-, hanem cunamikatasztrófáról beszélnék – mondja Waru, aki a felfedezését Titkok és kincsek címmel megjelent könyvében hozta nyilvánosságra.           

Repülőzuhanás élőben

A televíziózás történetében először a Discovery Channel közvetítette egyenes adásban egy valódi utasszállító repülőgép lezuhanását. A páratlan kísérlethez több mint háromszáz fős stábra, egy igazi utasszállító repülőgépre, valamint több százezer dollárnyi érzékelőre, műszerre és töréstesztbábura volt szükség. A kísérletet a repülőben tizenkilenc, a gépet kísérő helikopterekről pedig további két kamera rögzítette. A cél az volt, hogy a nemzetközi kutatócsapat pontosan nyomon követhesse a súlyos, de túlélhető légi baleset emberekre és a géptestre mért hatását.

Tényleg javítja a túlélési esélyünket a magzatpóz? Hol a legbiztonságosabb a repülőn ülni? Egyáltalán: az utasok túlélését szem előtt tartva tervezik a repülőket? Segíthet-e ez a kísérlet a repülés biztonságának javításában? Ezekre a kérdésekre keresett többek között választ a stáb.

A mexikói kísérletről készült filmhez egy próbababákkal megtömött, öreg Boeing– 727-est vezettek a földnek a sivatagban. Az utasszállítót utolsó útjára vezető pilóta nem sokkal a becsapódás előtt ejtőernyővel hagyta el a 727-est. Érdekes, hogy az ütközés után, a közreadott amatőr videók szerint a gép nem gyulladt fel, és nem mutatott égésnyomot a törzsön a roncsról közreadott fénykép sem, csak a szárnytő feketedett el.

Ezt megelőzően harminc évvel volt már hasonló kísérlet, amikor egy Boeing–720-ast vezettek a földnek a NASA emberei az Edwards légitámaszponton távirányítással: akkor viszont a gép azonnal kigyulladt, pedig éppenséggel egy új összetételű üzemanyagot szerettek volna kipróbálni, ami az akkori remények szerint nem robban fel a becsapódáskor. Az utasok túlélési esélye viszont mindkét esetben azonos volt: zéró.

Az Aral-tó végnapjai

Hiába figyelmezettek tudósok már a XIX. században arra, hogy Ázsia egyik legnagyobb természeti értéke, az Aral-tó az emberi felelőtlenség miatt kiszárad, nem segített. A Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön található lefolyástalan sóstó pusztulása a jelenkor egyik legnagyobb ökológiai és humanitárius katasztrófája. Mára a világ egykor negyedik legnagyobb tava több részre aprózódott, vízszintje pedig csak az elmúlt évtizedben öt méterrel csökkent. Pedig a 60-as években orosz kutatók már modellkísérletekkel igazolták vészjósló prognózisukat: teljes kiszáradás vár a tóra – ám senki nem hallgatott rájuk.

De hogy is kezdődött a tó agóniája? Lassan százötven éve próbálkoznak a sivatagos környék öntözésének megoldásával. Emiatt gátakat emeltek a tavat tápláló Amu- és Szirdarjára, és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek, gyakorlatilag lecsapolták őket, majd hozzáfogtak a nagy vízigényű rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer létesítéséhez. 1988-ban a két folyó eredeti vízmennyiségének már csak a töredéke jutott el az Aral-tóba, az eredeti partvonal helyenként mintegy 100-150 kilométerrel beljebb került, a kiszáradás pedig növényvédő szerekkel szennyezett, sós pusztát eredményezett.

Az egykor tópartra épített halászfalvak több tíz kilométerre kerültek a nyílt víztől. Az egykor vízparti Mujnakban üzemelt a Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzeme, ma már a településtől csak félnapos utazással érhető el a tó. Valaha évi 44 ezer tonna halat halásztak itt, mára az iparág összeomlott, munkahelyek tízezrei szűntek meg.

Elterelik a Volgát?

A tó kiszáradása mérgező anyagokat hagyott maga után, amit a szél szétszórt a környéken. Gyakoribbá váltak a homokviharok és felgyorsult a talajszikesedés. A térség lakóinak egészségi állapota lesújtó. A világon itt a legmagasabb a nyelőcsőrákos megbetegedések aránya. Mára bizonyított tény, hogy
a megbetegedések egyik oka a gyapotföldeken használt növényvédő szerek és gyomirtók intenzív használata.

Bár úgy tűnt, hogy az Aral-tó 2020-ra teljesen el fog tűnni, a Világbank és a kazah kormány közös erőfeszítéseinek köszönhetően ismét elérheti az egykor szintén hatalmas halfeldolgozó üzemmel bíró Aralszk kikötőjét, amely a tó pusztulása miatt mintegy száz kilométerre került a parttól, jelenleg viszont ez
a távolság hat kilométerre csökkent. További megoldási lehetőséget jelentene a Volga vagy az Ob vizének idevezetése, a Pamír olvadó gleccsereinek a tó irányába történő csatornázása és a gyapottermesztés csökkentése.