Koppány egy elkeseredett pillanatában véget akart vetni az életének: mérget ivott. Kómába került, hónapokat töltött kórházban. Az átélteket azért osztja meg a Bors olvasóival, hogy mindenkit visszatartson az ostoba lépéstől.
Az életben még dolgom van, gondoltam, amikor kinyitottam a szemem, és megláttam az álmaim szereplőit, amint teszik a dolgukat. Most már valóban hallottam azt a zenét, amit álmomban: az egyik ápoló hallgatta éjszakánként. Az arcokat párosítottam a hangokkal, amelyek eddig távolról szűrődtek a fejembe.
Kezdetét vette a küzdelem. Csövek lógtak ki a testemből. Mozdulni és beszélni nem tudtam, pedig annyi mondanivalóm lett volna a világnak. Szerettem volna kérdéseket feltenni, de egy hang sem hagyta el a torkomat. Kétségbeestem, hogy ez mindig így marad. Vártam, hogy megjelenjen az ágyam mellett az, aki számomra a legfontosabb. Végtelennek tűnt ez a várakozás. Amikor először megpillantottam, boldogság járt át. Állt az ágyam mellett, és fogta a kezem. Ekkor éreztem: küzdeni akarok az életért, talpra állni, tovább fogni a kezét!
Napról napra jobban lettem. Kikerültem az intenzív osztályról. Az öröm mellé – orvosaim úgy ítélték meg, hogy stabil az állapotom, és nincs többé szükség a gépekre – félelem is társult. Tudtam, hogy a tanulás időszaka következik. Karom, lábam alig mozdult. Kétségbeestem. Vártam a szeretteimet, hogy segítsenek, mert napról napra új feladatokkal kellett szembenéznem. Az első és legnagyobb az evés volt. Miután hetekig infúzióval tápláltak, először borzalmas, pépes ételeket kellett magam-ba erőszakolnom. De még ehhez is segítség kellett. Az életem nem szólt másról, mint a várakozásról.
Egyik hajnalban Zacher doktor bejelentette, hogy a nyelőcsövemben a kanült fémre cseréli, ami azt jelenti, hogy fogok tudni beszélni. Végre feltehettem a bennem feltorlódott számtalan kérdést. Ettől a naptól kezdve minden más volt. Amit az emberek természetesnek vesznek, hogy van hangjuk, az most rám az újdonság erejével hatott. Orvosokat, ápolókat bombáztam megannyi kérdéssel, a múlttal és a gyógyulásommal kapcsolatban.
Vártam mindennap, hogy a kórház folyosóján meghalljam a csizmák kopogását, és megjelenjen az ajtó-ban az a gyönyörű, mosolygós lány, akinek megkeserítettem az életét kétségbeesett tettemmel. Végre elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok a segítségéért. Végre bocsánatot kérhettem tőle, hiszen őt nem akartam bántani.
(Folytatjuk)
