Bora Bora poklából írt Patrícia

Boldog vég helyett azonban egy rémálom vette kezdetét – tudtuk meg Patrícia húgától. A lány elmondta: nővérét bántalmazta a férje, elvette az útlevelét, megsemmisítette a visszaútra szóló repülőjegyeket, és minden követ megmozgat, hogy feleségét bolondnak kikiáltva, elvegye tőle közös gyermeküket.

Nyíri-Kovács Patrícia 13 ezer kilométer távolságból küldött őszinte és mélyen megrendítő levele teljes terjedelmében elsőként itt olvasható:

"Szeretném megköszönni családomnak és barátaimnak, hogy mellettem állnak és támogatnak. Ők tartják bennem a lelket és adnak erőt minden nap még oly távolról is.

Úgy gondolom, mindent megtettem ezért a házasságért, hogy működjön és a fiam boldog, szeretetteljes környezetben nőhessen fel. Nem akartam, hogy elvált szülők gyereke legyen, pláne úgy, hogy a két szülő esetleg más-más országban él.
Küzdöttem sokat férjemért, házasságunkért, magamért. Igyekeztem magamat is nyugtatni, hogy nem döntöttem rosszul, amikor ezt az embert választottam társul.

Így utólag látom, hogy szégyelltem bevallani saját magamnak is, hogy mekkorát hibáztam, mennyire naiv voltam. Nem tagadom, féltem mások, legfőképpen szüleim véleményétől is, mit szólnak, ha én a válás mellett döntök. De - és ezt szörnyű kimondani - leginkább férjemtől féltem, hogy mire lesz képes, mikor fogja fenyegetéseit ténylegesen valóra váltani. Félelmem és naivságom az igazi oka, hogy most küzdenem kell gyermekemért ezen az isten háta mögötti szigeten. Tudom, hogy sokaknak ez a hely, Francia Polinézia a paradicsomot jelenti. Azt hiszem nekem is az lenne, ha egyszerű turistaként lennék itt. De nekem jelenleg ez nem más mint rémálom és jó lenne belőle gyorsan felébredni.

Amióta eldöntöttem, hogy szeretném, ha férjemmel az életünk külön válna, mindig a normális megoldást kerestem, ami a lehető legkevesebb fájdalommal jár, és amely a gyereknek a lehető legkevésbé rossz. Férjemmel azonban képtelenség volt erről beszélni. Ahogy korábban máskor is, mindig fenyegetett, ha ezt a témát előhoztam. Vagy azt mondta, hogy gyermekemet és magát is megöli ha megteszem, máskor meg azzal fenyegetett, hogy az összes vagyonát arra fogja költeni, hogy tönkre tegyen, és a gyermekünket elvegye tőlem. Rettenetesen féltem és félek mind a mai napig. Korábban sokszor magamat hibáztattam, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, hogy talán én nem teszek meg mindent a házasságunkért.

Tudom, hogy kívülről nézve érthetetlen, hogy megannyi fizikai – mert sajnos abból is bőven jutott számomra - és lelki megaláztatás után miért maradtam vele, egyáltalán miért próbáltam menteni a házasságunkat még az utolsó utáni pillanatban is. Nos, a férjem, amíg nem voltam terhes, egyáltalán nem így viselkedett. Persze, így utólag visszagondolva, már korábban is voltak intő jelek, de egy szerelmes nő ezeken könnyen átsiklik, legalábbis én így tettem. A helyzet kettőnk között akkor kezdett el romlani igazán, amikor fiúnk, Noah megszületett. Ettől kezdve folyamatosan ki voltam téve a megaláztatásoknak. Ami ennél rosszabb, hogy a gyereknevelés nála nem egy közös felelősség volt, sokkal inkább ő maga alakította a szabályokat.

Gyermekünket egész pici korától "idomította". Vigyázzba állította, kötelezően tisztelegnie kellett a picinek, meghajoltatta, térdeltette, megtanította gonoszul nézni és felmagasztalta előtte az agresszivitást. Saját maga többször elmondta, hogy nem szabad, hogy Noah hozzám kötődjön, mert az számára rossz lesz és nem lesz egészséges, erős és önálló. Mindeközben férjem egy pelenkát nem cserélt ki, éjszaka füldugóval aludt, hogy a gyermek sírását ne hallja, soha fel nem öltöztette, ha beteg is volt, egy fél éjszakát nem áldozott volna rá. A férjem a bírósági ítélet előtt soha nem töltött egy teljes napot a gyermekkel.

Én próbáltam bevonni, próbáltam a picivel hagyni, de elutasította általában azzal, hogy ő túl fáradt. Maximum 10-15 perc felelt csak meg neki a jó és egyszerű dolgokból, de több már nem. Soha egy ételt el nem készített neki vagy nekem, kiszolgáltatta magát éjjel-nappal. Olyan szinten kezdett el minket maga alá gyűrni, hogy elkerülhetetlenné váltak a napi ütközések. Az egyenlő felelősség, egyenlő jogok rendszerét a családból és főleg a Sárospataki Református Kollégiumban belém csepegtetett gondolatokból hoztam magammal és akartam, akarom mindezt továbbadni fiamnak. Kettőnk miatt sem hagyhattam eltaposni magunkat. Férjem ugyanakkor napi szisztematikus agymosással próbálta elhitetni velem, hogy velem van a baj és folyamatosan zsarolt és félelemben tartott, hogy rengeteg pénzét felhasználva elveszi a gyereket tőlem. Szüleimnek sem másnak nem mertem szólni, lánytestvérétől kértem segítséget, de hiába.

Férjem mindent megpróbált, hogy elszakítson minket Noahval a családomtól is. Nem bírta nézni a szoros kapcsolatunkat és Noah ragaszkodását a nagyszülőkhöz. Azt ismételte nekem folytonosan, hogy most már ő és mi vagyunk a család és senki más. Nekem a család a nagy családot jelenti és szeretném, ha fiamnak lenne nagymamája és nagypapája. Sajnos a férjem a családomat folyton szidja Noahnak és amikor gyermekemet egy hét távollét után visszakapom, akkor ismétli azokat a negatív jelzőket, amelyeket az apja mondott neki. Nem engedi, hogy beszéljek vele amikor nála van, semmit sem tudok róla az alatt az egy hét alatt.

Valamiért hittem benne, hogy a kapcsolat rendbe jöhet és gyermekünknek lehet apja és anyja. Legalábbis próbáltam magammal elhitetni. De valójában nagyon féltem. Féltem, hogy egyszer a férjem beváltja fenyegetéseit, öngyilkos lesz a gyerekkel vagy tönkretesz minket. És anyaként az egyetlen dolog, ami sokkal fontosabb volt magamnál, az Noah, az ő élete. Ha már az enyém nem lehet normális, akkor legalább az övé legyen élhető.

A félelmem miatt ma mindketten súlyos árat fizetünk. Tavaly, négy év együttlét után jutottam el oda, hogy beadom a válópert, és kisfiammal megpróbálunk egy új, normális életet kezdeni. Továbbra is féltem, de világossá vált bennem, hogy férjem mellett a kicsi élete is keserves lesz. Nem gondoltam volna, hogy igazi kálváriánk csak akkor kezdődik, amikor férjemnek világossá vált - tisztességtelen úton, computeremre kémprogramot telepítve tudta meg -, hogy ott akarom hagyni. Ő maga mondta el, hogy lehallgatta telefonjaimat is.

Végre tisztán tudtam gondolkodni és látni. Látni azt, hogy bármennyire is nehéz bevallani magamnak, férjem egy hazug, zseniális manipulátor és gonosz ember. Csalással érte el, hogy a francia polinéz bíróság járjon el válásunk ügyében, hiszen a hátam mögött,tudtom és hozzájárulásom nélkül, irataink erőszakos elvételével és magánál tartásával állandó lakosnak jelentett be minket e távoli szigetre. Tavaly novemberben elvette gyermekem és az én útlevelemet és azt csak akkor kaptam vissza, amikor már tudta, hogy a jogi eljárás miatt nem hagyhatom el a szigetet. Az is csak nagyon lassan tárult fel előttem, hogy a legfőbb motivációja nem más, mint a pénz, ez az egyetlen dolog, amihez ragaszkodni tud.

Jelenleg is pereskedik a világ egyik legnagyobb bankjával és bízik benne, hogy a polinéz adózási szabályok miatt rengeteg adót tud elkerülni akkor, ha a pert megnyeri. Nem a gazdagság iránti vágya taszít, sokkal inkább az, hogy csak ez létezik számára. Családomban nem volt nélkülözés, de megtanultam, hogy az emberi értékek azok, amik számítanak. Soha nem volt szükségem a pénzére. Mivel gyermekünkre és rám nem költött, mindent én vásároltam meg. Furának tartottam, de nem csináltam belőle gondot, mert jól fizető állásom volt. Nem tudom, hogy ő mire gyűjtötte a pénzt, de ma már látom, hogy számára messze ez a legfontosabb, minden és mindenki csak egy eszköz, hogy minél több legyen neki.

Nem akarom, hogy e manipulatív, érzéketlen, erőszakos és törvényszegő ember nevelhessen felnőttet fiunkból. Szeretném, ha egy tisztességes jogi eljárás zajlana, akár Franciaországban is, - hisz férjem francia állampolgár, - de még inkább Magyarországon. Jelenleg minden második hetet a pici az apjával tölti. Normális esetben ez elfogadható lenne, azonban a férjem hétről hétre kárt tesz a gyerek lelkében. Fiam minden egyes alkalommal ordítva sír, amikor férjemnek át kell adnom. Ráadásul, férjem ilyenkor nem nyugtatja, hanem dühösen, erőből rácsapja a az anyját otthagyni nem akaró, három éves kisfiúra a kocsi ajtaját. Nem akarom, hogy ez így folytatódjon!

Lehet, hogy az egész ügyben borzasztó naiv voltam de példámon okulva remélem hasonló helyzetben lévő nők tanulnak hibáimból, naivitásomból, a házasság minden áron és mindenen keresztül történő megmentésének téves szorgalmazásából. Gyermekemnek szeretetre, békére, nyugalomra van szüksége és inkább legyen egy naiv anyával, mint egy férfivel, aki gyermekét tulajdonnak, tárgynak tekinti. Csakúgy, mint most válófélben lévő feleségével tette a terhesség félidejétől. Szeretnénk Noahval visszakapni személyes dolgainkat. Fiam játékait, könyveinket, bútorainkat, ruháimat, papírjaimat, amiket férjem, - akinek francia létére nincs bejelentett franciaországi címe, - tavaly Párizsban egy raktárba záratott, melynek hollétéről mind a mai napig fogalmam sincs.

Szeretném, ha visszakapnám fiamat, ha mindketten visszakapnánk szabadságunkat, európai, emberhez méltó, normális, nyugodt békés életünket. Ezért fordultam a nyilvánossághoz és kérek segítséget."