Egyik napról a másikra vakon ébredt Bodoricsné Vincze Zsuzsa 19 évesen. A debreceni lány először összeomlott, de aztán elhatározta: nem hagyja magát. Azóta sziklát mászik, vív, táncol és búvárkodik.
Sosem felejtem el azt a reggelt, 2007. szeptember 6-a volt – kezdi Zsuzsa a történetét. – Amikor a párom, Ádám ébresztett, és hozta a kávét, nem értettem, mit akar, hiszen még éjszaka van. Akkor alig húsz napja éltünk együtt, azt hittem, bolondozik. De csak bizonygatta, hogy nappal van.
Zsuzsa három napig képtelen volt felfogni a helyzetét. Amikor rádöbbent, hogy tényleg elveszítette a szeme világát, keserves sírásban tört ki.
– Grafikusnak készültem, és hirtelen összedőlt az egész világ – emlékszik. – Kisírtam magam, aztán elhatároztam: ha nem segíthetek azon, ami van, akkor a saját felfogásomon fogok változtatni. A vakságra nem tragédiaként gondoltam, hanem egy 24 órás logikai, ügyességi és memóriajátékként.
Zsuzsán már gyerekkorában tapasztalták a polineuropathya betegség előjeleit. Tizenhárom éves korában átmenetileg megbénult, de azt mondta az orvos, hogy csak szimulál, mert nem akar iskolába menni, a tünetekkel zsarolja a családját. Pedig az orvos is tudta, hogy a kislány negyedikes kora óta magántanuló epilepsziája és immunhiány-betegsége miatt.
– A látásom elveszítése után ugyanahhoz az orvoshoz kerültem. Nem hitte el, hogy megvakultam. Lesöpörte az asztalról a három szemész véleményét, és azt mondta, pszichés alapon nem látok. Vattapamacsot dugott a szemembe, hogy pislogok-e. De a szemészek megmondták, hogy nincs remény: teljesen elveszítettem a látásomat.
Ádám azonban kitartott a szerelme mellett, és 2009 áprilisában feleségül is vette.
- Tudom, sokan leléptek volna, de én nem. A kapcsolatunk sose volt olyan erős, mint most. Tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, és ez a legfontosabb – mosolyog Ádám.
Zsuzsi korábban táncolt, túrázott, sziklát mászott és vívott. Egyiket sem akarta abbahagyni, sőt azóta a búvárkodást is kipróbálta, már hússzor merült a Miskolc melletti Mályi tóban.
– Nagyon sokat köszönhetek a párom mellett Mezősi Tamásnak is, a Baráthegyi Vakvezető Iskola elnökének – veszi vissza a szót Zsuzsa. – Ő arra is megtanított például túrázás közben, hogy a fák törzsének a tapintásából megmondjam, az adott fa milyen. Mostanában komolyan vívok, valódi fém fegyverekkel és korhű ruhákban, a hagyományőrző kardforgatást nagyon szeretem. Egyesületet akarunk alapítani, vagyunk páran, akikkel rendszeresen gyakorolunk. Iskolákban szeretnék rendhagyó történelemórákat tartani, bemutatóval egybekötve. Magyarországon nem tudok másról, aki vak létére vív.
