Elképesztő Facebook-sztorik 1. rész - Több százmillióan ragadnak a közösségi hálókra, mintha csak szenvedélybetegek lennének. Az internet elveszett családtagokat hozhat össze több évtized múltán is, másoknak azonban akár bukást, börtönt is hozhat egy-egy balul sikerült bejegyzés.
Szó szerint nyilvánvalóan nem igaz a fenti mondás, ám ma már világszerte százmilliók lógnak éjt nappallá téve a különféle közösségi oldalakon. Akadnak, akik életük csaknem minden eseményét megörökítik, mások inkább szemlélődnek és reagálnak. A Facebook-, a Twitter- és akár a Google-kereső is képes arra, hogy rég nem látott barátok, osztálytársak, sőt, rokonok ismét egymásra találjanak.
Valóságos csoda, ami egy Ausztráliában élő honfitársunkkal esett meg: évtizedek óta elveszettnek hitt édesapjára lelt az internet segítségével. Rá - adásul azok után, hogy Bozsvári Sándor amikor csak hazalátogatott, az ötvenhatosok 301-es parcellájában koszorút helyezett el az emlékére. Fogalma sem volt arról, hogy a hősi halottnak hitt férfi a temetőtől alig néhány kilométerre él. Minderre akkor ébredt rá, amikor Ausztráliában beütötte a keresőbe édesapja nevét. És akkor nem akart hinni a szemének…
– Nem tudom könnyek nélkül felidézni ezt a történetet – meséli a Borsnak Bozsvári Sándor. A 60 esztendős férfi története filmvászonra való. Az ötvenes évek elején édesanyja és édesapja röpke szerelmének gyümölcseként látta meg a napvilágot, ám csaknem csecsemőként máris állami gondozásba került. A forradalom napjaiban a fegyverropogás közepette egyszer csak egy fegyveres férfi érkezett a menhelyre, aki a kisfiú édesapjának vallotta magát, és kézen fogta Sanyikát.
– Alighogy kiértünk az utcára, ezt az embert lövés érte, összeesett mellettem. Néhány perccel azután, hogy visszakaptam édesapámat, már el is veszítettem – rakosgatja össze az emlékszilánkokat Sándor. Egy ismeretlen szemtanú az esetet látva a gyermeket mentette, és visszavitte az óvóhelyre. Később Sándor édesanyja azt mondta a felcseperedő kisfiúnak, hogy édesapja a forradalomban hősi halált halt.
De nem így történt. Dilinkó Sándor – az édesapa – csodával határos módon megmenekült, felgyógyult, sőt a karhatalmisták kegyetlenkedéseit és a forradalomban játszott szerepéért kiszabott börtönbüntetést is túlélte. Vallatás közben az ujjait összetörték, aminek következtében később, amikor festőművész lett, speciális ecsetfogási technikát kellett kialakítania.
De térjünk vissza az édesanyja vezetéknevét viselő Bozsvári Sándorra, aki a férfiszabóságot tanulta ki, majd a hatvanas- hetvenes években közelebbi ismeretségbe került az akkori menő zenészekkel és zenekarokkal. Az ismeretségből munkakapcsolat lett, így Sándor varrta a fényes fellépőruhákat, a szupertrapéz nacikat az akkor még Révész Sándor vezette Generálnak, a Hungáriának, a Fonográfnak, a Mininek, és még sok más zenésznek. Egy idő után azonban úgy gondolta, hogy körbenéz a nagyvilágban, ami akkoriban egyet jelentett a disszidálással. Végül Ausztráliában kötött ki, és a rendszerváltás után időnként hazatérve, elment az Új köztemetőbe, hogy a 301-es parcellánál lerója kegyeletét halottnak hitt édesapja emléke előtt.
– Két évvel ezelőtt aztán, nem is tudom miért, próbaképpen beírtam Dilinkó Sándor nevét az internetes keresőbe. Kővé dermedtem, amikor a gép egyre-másra kezdte kidobni a találatokat édesapámról. Kiállítások, festészet, ötvenhatos szabadságharcos, tiszti kereszt kitüntetés… Rádöbbentem: apám él! – emlékezik elcsukló hangon a történtekre.
A kapcsolatfelvételt követően 2011-ben, Mátyásföldön, az ötvenhatos szabadságharcosok számára átalakított egykori szovjet laktanyában apa és fia végre átölelhette egymást.
