Túlélte az ebolát a vírusvadász

A legismertebb vírusvadász és a HIV elleni küzdelem élharcosa a közelmúltban új könyvet jelentetett meg No Time to Lose: A Life in Pursuit of Deadly Viruses címmel. Nincs vesztegetni való idő: a halálos vírusokat meg kell találni! – ez a Londoni Egyetem trópusi betegségeket kutató intézet vezetőjének a hitvallása is.

– A mikrobákkal folyamatosan bírni kell a versenyt – mondta egy zágrábi lapnak adott interjújában a belgiumi születésű, 63 éves, világhírű tudós, akit nem véletlenül tartanak napjaink legnagyobb vírusvadászának. Ő volt az, aki 1976-ban Zaireban (a mai Kongó) felfedezte az azóta is rettegett ebola vírusát.  

– Kora gyermekkorom óta fanatikusa vagyok a járványoknak, a bacilusoknak. „Köszönhetem” ezt nagyapámnak, Damiannak, aki családom valóságos szentje, hisz életét a leprások megmentésére tette fel. Egy Hawaii-szigeteki lepratelepen fertőződött és halt meg maga is a szörnyű kórban a XIX. század végén – mesélte Peter. Így abszolút természetes volt, hogy a középiskola után a genti egyetem orvosi karán szerzett diplomát, és a fertőző betegségekre specializálta magát.

Egy tanára ugyan megpróbálta lebeszélni őt erről, azt állította ugyanis, hogy felesleges ebbe a tudományba beleásnia magát, hisz a fertőző betegségek kora a végét járja, s hamarosan leszámol a tudomány az összessel.

Történt ez a ma már távoli 1974-ben, és a tudomány óriási szerencséjére Piot nem hallgatott a professzorára, hanem eldöntötte: Afrikába megy, és ott próbál segíteni bolygónk fertőző betegségektől leginkább sújtott emberein. Erre gyorsan lehetősége is adódott. 1976-ban érkezett a hír Zairéből, hogy a főváros, Kinshasszától ezer kilométerre, a dzsungelben ismeretlen járvány pusztít. A 27 éves Piot nem gondolkodott, azonnal csatlakozott a segíteni akarók csapatához, és elutazott a yambukui katolikus misszió táborába.

– Abban a környezetben éltem át először azt a gyönyörű élményt, hogy a hivatásom mennyire emberi és fontos. Félelmetes volt látni, milyen gyorsan terjed és gyilkol a kór, de leginkább az, hogy nem tudtunk róla semmit – mondja a tudós. Az első megbetegedéseket egy faluban tapasztalták az Ebola-folyó partján. Mindenki szenvedett: magas láz, brutálisan kínzó fejfájás, hányás, hasmenés, izomfájdalmak után erős vérzés következett, majd az összes szerv működése leállt… Aratott a halál. A 318 fertőzött közül 280 halt meg, a kis kórház 17 alkalmazottja – zömében apácák – közül pedig tizenegyen vesztették életüket. 

Persze mi is rettegtünk, de nem volt megállás, tenni kellett a dolgunkat – nagyon gyorsan, mert éreztük: a halállal futunk versenyt. Most már elmondhatom: néhány napig magam is rettegtem az életemért, hisz a járvány összes kezdeti tünete jelentkezett rajtam. Aztán váratlanul meggyógyultam. Hogy mitől, azt ma sem tudom – mesélte az orvos.

A vizsgálatok során szerencsére gyorsan rájött a Piot vezette csapat arra, hogy a járvány a nem eléggé sterilizált kórházi injekciós tűk révén, illetve a megbetegedett emberekkel közeli kapcsolatban levőknél terjed drasztikus sebességgel. Karantént vezettek be, s csakhamar kiderült, hogy ismeretlen vírus fertőz, amit a közeli folyóról ebolának neveztek el.

– Harminchat év telt el, a vírusról ma már szinte mindent tudunk, csak egyet nem: az ellenszere még mindig nincs meg. Leállni a kutatásokkal nem szabad, hisz a halálos véren át, denevérek és majmok okozta sebek által is újra erőre kaphat, s még hihetetlen sok áldozatot szedhet – mondja a vírusvadász.