Inkei Bence a Quart.hu – az Origo zenei rovata - felelős szerkesztője, illetve a Népi papa és a Haverok együttes frontembere. Az idei Könyvhétre jelent meg a L'Harmattan Kiadó gondozásában első regénye a Mirelit, amely egy szakítás utáni nyűglődésről szól, férfiszemmel. A szerzővel beszélgettünk.
Egy interjúban azt mondtad, hiányzik a magyar könyvpiacról a könnyed szépirodalom, ha fogalmazhatok így: a férfi lektűr. Mire számítasz, kikből áll majd az olvasótáborod? Egyáltalán labdába lehet-e rúgni Fejős Éva és Vass Virág mellett?
Más célcsoportnak írok. Hozzájuk képest jól elkülöníthető a könyvem. Ez valahova a kettő közé van belőve, mármint a szépirodalom és a lektűr közé, ami azért nem könnyű pálya, mert itthon ennek nincsen kialakult olvasótábora. A Mirelitben nagyon sok olyan dolog szerepel, ami generációs szempontból érdekes lehet csomó embernek. Ugyanakkor generáció-független alapélményt dolgoz fel, így sokan rá tudnak kapcsolódni. A mai 25-30-40-eseknek elég sok dolog ismerős lehet belőle.
A másik vonal, ami szerintem szintén iszonyúan hiányzik, hogy egy férfi szemszögéből lehessen olvasni a szakításról. A női vonal ez már jobban feldolgozta, talán a leghíresebb ilyen témájú magyar könyv a Terézanyu. Persze nem azt akarom mondani, hogy párba állítható vele, mert alapjaiban más a két könyv. Mindenesetre az újabb magyar irodalomból számomra hiányzik a férfi szemszögéből bemutatott szakítás.
A férfi íróktól azt szokta meg az ember, hogy kijelentenek, világnézetűk van, míg a nők elvesznek a részletekben, folyamatosan keresik önmagukat, lényegtelen dolgokon csúsznak el. A te főhősöd egy szomorúan szánalmas alak, akibe az ember a tízedik oldal után legszívesebben belerúgna, mert alapvetően úgy viselkedik, mint egy nő. Miért ilyen feminin a karakter?
Az idealizált férfitípustól nyilván nagymértékben különbözik ez a főhős. De az is nyilvánvaló, hogy az az idealizált férfitípus, ami az ilyen könyvekben meg szokott jelenni, valójában nem létezik. Az én megközelítésem a témához sokkal reálisabb, ha sokat nem is villant fel abból a férfiképből, amit az ember szeretne vagy ideálisnak gondol. Nyilván ennek a szerencsétlen embernek parodisztikusra színezett tulajdonságai vannak, de sok szempontból ezek nem teljesen valótlanok. Ha ebből az a következtetés, hogy a férfiak sok szempontból nőiesek, akkor vállalom, hogy az, de hozzáteszem, hogy hazudik, aki azt mondja, semmi sincs belőle a főhősből. Lehet, hogy lesz, akit pont ez a hasonlóság zavar.
Mondjuk egy Vass Virág- vagy Fejős Éva-olvasó ezzel a regénnyel nem fog tudni mit kezdeni. Hiszen ez leginkább generációs könyv, amiben sok poén van, meg focis hivatkozások is – már csak ezek miatt is férfiasnak mondanám, annak ellenére, hogy te azt mondod, feminin a főhős.
Akartad, hogy a főhősöd szerethető legyen?
Én annak érzem. Ami eszembe jutott, és a könyvben is szóba kerül egy említés meg egy hasonlat erejéig, a nála még kevésbé szerethető Adrian Mole, akinek mégis irtó nagy rajongótábora van. Így az, hogy önmagában valaki nagyon szerencsétlen, és nem úgy dönt mindig, ahogy mi döntenénk, az szerintem nem feltétlenül baj. Attól még lehet szeretni.
Zsófiról, aki miatt szenved a főhős, nem derül ki semmi. Feltételezem, hogy annyira tág értelemben X, hogy szinte bárki helyettesíthetné.
Így van.
Másrészről önzőségnek, hímsovinizmusnak is tűnhet, hogy a nőről nem esik szó.
Az, hogy a nő nem kerül elő, szándékos. Pont azért, mert nem is ő a lényeges. Fontos volt, hogy maradjon kicsit rejtélyes, és inkább legyen mitikus figura, akiről nem derül ki, mitől különleges. De ha olvasod a könyvet, rájössz, nem is olyan fontos, mert a főszereplő nem realisztikus módon tekint rá. Az emberek sokszor csak sajátos szűrőn keresztül tudnak nézni dolgokat. Amikor ilyen szakítás utáni traumatikus helyzetben vagyunk, sokszor nem jól látjuk a helyzetünket és semmi mást sem, de nyilván később erre mindenki rájön.
A témaválasztásnál mi volt a szempont? Több tematikus blog foglalkozik a szakítással, mindegyik igen nagy látogatottságú, így biztos sikernek tűnik az alaptörténet. Vagy ez inkább önéletrajzi ihletésű könyv?
Sok minden kikívánkozott belőlem – nemcsak ebben témában -, amit meg akartam írni, de a lényeg inkább az volt, hogy jó kerettörténetnek bizonyult, amihez mindenki tud kapcsolódni, hiszen egy bizonyos kor felett – nemtől függetlenül - a szakításon már mindenki átesett legalább egyszer. A másik fontos adalék, hogy valamiért mindenki tök természetesnek veszi, hogy megismerkedni egy lánnyal könnyű dolog, közben nagyon sok embernek ez nagyon nagy gondot jelent. Ezért is gondoltam, ha egy ilyen főhőssel dolgozom, akkor némiképp ráirányítja a figyelmet erre a jelenségre. Ez is hiányzott nekem a kortárs magyar irodalomból. Persze lehet, hogy volt már ilyen, nem állítom, hogy nem, hiszen nem olvastam mindent.
Mondhatjuk, hogy egy piaci rést akartál betömni ezzel a könyvvel?
Egyrészt. Másrészt nekem is voltak saját élményeim, amiket ebbe bele tudtam építeni, és az ismerőseimnek is voltak hasonló élményei. Ma egy 33 éves férfinél – mint a főhős – nem ritka, hogy valamibe belekapaszkodik, és nem tudja magát túltenni rajta. Továbbá az sem ritka egyáltalán, hogy a mai harmincasok olyan problémákkal küzdenek, ami korábban csak a tinédzserekre volt jellemző.
Mi lesz a következő témád?
Nem tudom, az viszont biztos, sokkal jobban tudok arról a közegről írni, amit ismerek. Tehát nem XIV. századi lovagokról fog szólni.
Újságíróként mi motivált a könyvírásra?
Ezt sokáig a magam szórakoztatására írtam. Igazából fegyelmet igényelt. Örülök, hogy be tudtam magamnak bizonyítani, hogy a napi munka mellett meg lehet egy ilyet csinálni. Persze, ha lett volna leadási határidő, elbuktam volna.
