A legújabb ebőrület Japánból érkezett, Németországon át jutott el hazánkba: egyre több kutyatartó festeti be kedvence szőrét, és lakkoztatja színesre karmait.
Kutyafáját!
Na szép! Ez a hála. Társként csapódtunk melléjük, most meg hülyét csinálnak belőlünk. Évszázadokon át védtük házaikat, leterítettük nekik a zsákmányt, amiből csak pár csontot láttunk viszont. Manapság meg büdösebbnél büdösebb dolgokat kerestetnek velünk. Olyanokat, amik nagyot szólnak és füstölnek, ha nem találjuk meg. Vagy azt a fehér port, amit néhány cseles egyedük dugdos el berregő járműveik bűzlő zugaiba. Kísérgetjük őket, ha nem látnak. De a kétlábú hálátlan. Néhány kölykük attól érzi jól magát, ha kínozhat minket. Mondjuk az én gazdám nem gáz. Ugyan néha nehézfejű, nem érti meg mindig, hogy muszáj megszaglásznom mindent séta közben. Az is nehezen fér a fejébe, hogy ha egyszer megszereztem a labdát, nem szívesen adom neki vissza. Folyton siet, ezért nem mindig hagyja, hogy annyit rohangásszak társaimmal, amennyit szeretnék. De legalább nem ver. Persze nem kényeztet annyiszor, ahányszor szeretném, de rendesen ad enni, nem akarja, hogy két lábon járjak és nem ad rám vicces színű rongyokat. Ja, és végképp nem akarja befestetni rikítóra vastag bundámat, vagy a körmömet, amit amúgy is csak ásásra használok. De akkor is! Õsi német juhász neveltetésem jogán kikérem magamnak, amit néhány kétlábú elkövet ellenünk. Ha mi nem akarunk a ruhájukra sípoló gumicsirkét, vagy rágólabdát aggatni, mert úgy tetszik, ők se dobjanak félre minket szétrágva, mint egy műcsontot, ne fessék sárgára szőrünket, körmünket, ne fűzzenek bele masnit, mert nekik úgy tetszik. Nem vagyunk a játékaik, kutyák vagyunk, büszke, hűséges és többnyire értelmes állatok. Követeljük, hogy úgy is bánjanak velünk!
M. Kovács Róbert
Na szép! Ez a hála. Társként csapódtunk melléjük, most meg hülyét csinálnak belőlünk. Évszázadokon át védtük házaikat, leterítettük nekik a zsákmányt, amiből csak pár csontot láttunk viszont. Manapság meg büdösebbnél büdösebb dolgokat kerestetnek velünk. Olyanokat, amik nagyot szólnak és füstölnek, ha nem találjuk meg. Vagy azt a fehér port, amit néhány cseles egyedük dugdos el berregő járműveik bűzlő zugaiba. Kísérgetjük őket, ha nem látnak. De a kétlábú hálátlan. Néhány kölykük attól érzi jól magát, ha kínozhat minket. Mondjuk az én gazdám nem gáz. Ugyan néha nehézfejű, nem érti meg mindig, hogy muszáj megszaglásznom mindent séta közben. Az is nehezen fér a fejébe, hogy ha egyszer megszereztem a labdát, nem szívesen adom neki vissza. Folyton siet, ezért nem mindig hagyja, hogy annyit rohangásszak társaimmal, amennyit szeretnék. De legalább nem ver. Persze nem kényeztet annyiszor, ahányszor szeretném, de rendesen ad enni, nem akarja, hogy két lábon járjak és nem ad rám vicces színű rongyokat. Ja, és végképp nem akarja befestetni rikítóra vastag bundámat, vagy a körmömet, amit amúgy is csak ásásra használok. De akkor is! Õsi német juhász neveltetésem jogán kikérem magamnak, amit néhány kétlábú elkövet ellenünk. Ha mi nem akarunk a ruhájukra sípoló gumicsirkét, vagy rágólabdát aggatni, mert úgy tetszik, ők se dobjanak félre minket szétrágva, mint egy műcsontot, ne fessék sárgára szőrünket, körmünket, ne fűzzenek bele masnit, mert nekik úgy tetszik. Nem vagyunk a játékaik, kutyák vagyunk, büszke, hűséges és többnyire értelmes állatok. Követeljük, hogy úgy is bánjanak velünk!
M. Kovács Róbert
Bors
Még egy kis fűszer jöhet? Iratkozzon fel a Bors-hírlevélre!
Sztár, közélet, életmód... a legjobb cikkeink első kézből!
Feliratkozom 
