Kamaszkorom, fiatalkorom gyomorszorító emléke – nem egyszeri, sokszori –, hogy odalép hozzám egy rendőr, s a foga között odaveti: „Jó estét, személy igazolványokat kérem”.
Majd feltettek egy csomó kellemetlen kérdést, amihez közük nem volt – például hova megyek és
miért? –, s általában valami erkölcsi prédikációt tartva visszaadták az okmányomat, és utamra engedtek. De csak azért, mert simulékony fiú voltam, nem piáltam, nem drogoztam, nem szidtam (nyilvánosan) a rendszert, nem voltam munkanélküli – akkori kifejezéssel: közveszélyes munkakerülő –, egyszóval nem volt velem baj.
És bár ezt tudtam, mégis rossz érzéssel töltött el, ha rendőr közelített felém. A rendszerváltás után azt hittem, hogy (ezen a téren is) minden megváltozik, a rendőrök látványa inkább megnyugvással és biztonsággal tölt el, semmint újabb görcsökkel gyomortájon. De hiába lett a jelszavuk, hogy „szolgálunk és védünk”, erre én azt mondom, mi meg szorongunk és félünk.
És nem is ok nélkül, hiszen aggasztóan gyakran érkeznek hírek rendőri túlkapásokról, emlékezzünk csak az izsáki őrszobán agyonvert férfira. De ugyanez játszódott le kicsiben csütörtökön Tatabányán is, ahol egy zsaru a gyermekét iskolába vivő édesapát bilincselte meg, majd négy szirénázó autó érkezett az apuka megfékezésére.
