Ha nem is leszek az összes x-faktoros versenyzővel nagy barátságban, azt már most tudom, hogy ez a mezőny tényleg más, mint az összes többi volt. Hogy vannak-e új csodák, azt nem merném én innen az íróasztaltól megállapítani, de abban biztos vagyok, hogy érdemes még tehetségkutatót indítani.
Amikor tavaly véget ért az X-Faktor, már csak pár napom volt bevásárolni karácsonyra, a műsor ugyanis minden időmet elvette. Hétvégenként két adás éjszakába nyúlóan, hétközben számtalan fotózás, interjú, veszekedések a sajtóosztállyal, hogy a „bömbölt” helyett miért is használjam a „szipogott” szót, ha egy versenyzőnek kiesés után taknya-nyála összefolyt, miközben interjút adott a folyosón.
Aztán amikor idén tavasszal megláttam a felhívást, hogy megint lehet jelentkezni, már előre fogtam a fejem, hogy most már aztán tényleg minek ennyi tehetségkutató, és ki fogja ezt nézni egyáltalán, de ami még rosszabb: miért pazarlom én már megint az időmet tizenkét átlagosan vagy inkább közepesen tehetséges versenyzőre?
Aztán ahogy először találkoztam ezekkel az emberekkel a Lurdy Ház próbatermeiben, ahogy a főszerkesztővel egy kanapén gubbasztva beszéltük meg az élet nagy dolgait sokadjára, ahogy láttam a sajtós szemében a tüzet, hogy ő ezt tényleg élvezi, amikor először hallottam és láttam a versenyzőket élőben énekelni, elkezdett valami megváltozni. Ez egy szórakoztató műsor, minek venném én annál komolyabban?
Ha nem is leszek az összes versenyzővel nagy barátságban, azt már most tudom, hogy ez a mezőny tényleg más, mint az összes többi volt. Hogy vannak-e új csodák, azt nem merném én innen az íróasztaltól megállapítani, de abban biztos vagyok, hogy érdemes még tehetségkutatót indítani. Persze, most azonnal lehet engem lehurrogni, a mentorokat kritizálni, a versenyzőket számon kérni melltartóügyileg, de ha nem tetszik, nem kell nézni. Engem betörtek, a maximális odafigyelésükkel, profizmusukkal akkor is, ha van a tehetségeken melltartó és akkor is, ha nincs.
