Olvasom, kinek mi a fontos az életben: család, barátok, szeretet, munka, s persze az egészség… olyan ez, mintha a gyerekeim között kellene sorrendet felállítanom, melyiket szeretem jobban.
Mindegyik egy és ugyanazon ősi emberi vágy felé mutat: a boldogságot keressük és áhítjuk valamennyien, s csak abban különbözünk, mit tartunk fontosnak e cél eléréséhez. Nézzük: lehet az ember boldog család nélkül? Teréz anyának nem volt gyereke. Vagy barátok nélkül? Van, akinek házastársa a barátja is egyben. Lehet boldog, aki nem egészséges? Már hogyne lehetne! Ott van Nick Vujicic, aki kéz és láb nélkül él, járja a világot, és megnevetteti az embereket.
A buddhisták szerint valamennyien rossz úton járunk, amikor a boldogságot valaminek a meglétéhez kötjük, mert annak feltétele éppen a minden ragaszkodástól való megszabadulás. Aki önmagában találja meg a boldogságot, az nem függ többé senkitől és semmitől. Ez az igazi szabadság.
Ez teszi lehetővé az önzetlen szeretetet is: azt, ami nem kér viszonzást, nem valamely igényünk kielégítését várja el cserébe, hanem érdemekre való tekintet nélkül árad. Az élet pedig egy fejlődési út ennek megértéséhez és eléréséhez. Nem áll e gondolattól messze a keresztény „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” parancsa sem, ahol szintén nincs szó arról, milyennek kell lennie a felebarátnak. Az viszont benne van, hogy az képes másokat szeretni, aki önmagát szeretni tudja.
Az életünk során valahonnan valahová tartunk, tapasztalásainknak, szenvedéseinknek, nehézségeinknek kell, hogy haszna legyen. A fejlődésünket szolgálja családunk, gyerekeink, barátaink, örömeink és bánataink, egészségi állapotunk, munkánk és szórakozásunk. Én tehát a fejlődést teszem az első helyre.
