Nem lepődnék meg rajta, ha holnap már én lennék a nemzet testében a rákos sejt, a sunyi cselszövő, aki, mikor senki sem látja, metszőollóval nyesegeti a turul szárnyát, de mit tegyek, ha nem támogatom a rovásírás-mániát.
Ma már ott tartunk, hogy többen a személyi igazolványukra is rovásírással kanyarítják a nevüket, sőt – most kell megragadni a szék karfáját –, egy csepeli tanár rovásírással üzent a szülőknek a gyerek ellenőrzőjében (a gyerek megúszta, hiszen a szülők egy kukkot sem értettek belőle).
Persze láttam én már fél szélvédőnyi Nagy-Magyarország matricát is egy autón, tehát nagyon nem csodálkozom, pedig nem ártana némi mértékletesség. Ha így haladunk, pont a rovásírás fogja megszívni. Ősi, székely és magyar, nagyon szép, de rohadtul nem tudjuk elolvasni. Ha például Pécelen lefújná a szél a várostáblát, és csak a rovásos maradna, nagy bajban lenne a pityókásan hazatekerő Béla bá. A legkevesebb, hogy azt gondolná, átitta magát a középkorba.
Itt jöhetne az a pont, hogy na, a hazátlan bitangnak semmi sem jó, mit gúnyolódik ez itt, éppen ezért gyorsan ide írom, több rovásírásos székely kaput láttam életemben, mint a legtöbb hazai rovásírásfan, és Erdélyben is jártam vagy hússzor, és pártoktól függetlenül imádom.
Én csupán azt szeretném, hogy a rovásírás ne jusson a turul vagy éppen az árpádsávos zászló sorsára. Mert ha így haladunk, hamarosan napirendre kerül, hogy az általános iskolákban bevezessék a rovásírás-ismeret órát, a magyar fociválogatott mezére rovásírással lesz hímezve Dzsudzsák neve (pedig így sem könnyű leírni) és rovásírással hirdetik meg a nemzeti érzelműeknek szóló álláshirdetéseket. Pedig a rovásírás nem tehet semmiről. Formás, szép betűk a múltból.
Hagyjuk már békén!
(Cikkünket itt olvashatja)
