Elnéztem Diego Costát, amint a Chelsea ellen a tizenegyes elvégzéséhez készül. Vagy tízszer megigazítja a lasztit, a londoniak 41 éves kapusa percek alatt további éveket öregedett.
És még mindig nem rúgja el. Közben bezsebel egy sárga lapot időhúzásért, pedig nincs igaza a játékvezetőnek. A Stamford Bridge ezen része olyan göröngyös, mint egy szántóföld. Még mindig nem rúgja el. Tenyérbemászó képével, kissé elálló fülével bámul rám a tévé képernyőjén keresztül, mintha csak azt várná, na eszedbe jutott már? És aztán bevillant. Hát persze, hogy láttam már őt. Bódi Guszti! Úgy húsz évvel ezelőtt. Na végre, mondja, és könyörtelenül bevágja a léc alá a labdát.
Diego Costa közel került az Aranylabdához. Kilépett a Monacóba távozó Falcao árnyékából, és ami a kolumbiai világsztárnak nem sikerült, neki igen: a hátán vitte be a Bajnokok Ligájába a matracosokat. Sőt már csak egy lépésre vannak a spanyol bajnoki címtől. Ráadásul a spanyol válogatottat választotta a brazil helyett, a világbajnoki címvédésért száll harcba másfél hónap múlva. Egy év alatt mindent vihet a madridiak Bódi Gusztija. A Chelsea edzőjének, Mou mesternek egyetlen vigasza, hogy ilyen csúfság jövőre nem eshet meg vele, hisz Diego a nyáron a Stamford Bridge-re költözik.
Előtte viszont egy madridi házi döntőt mért rám – mint született katalánra – a sors. Még fel sem száradtak Tito Vilanova halála miatt a könnyeim, máris itt egy újabb megpróbáltatás. Remélem, a derbit a Barcelona teljes vezérkara is nézi, mert idén nekünk van tanulnivalónk tőlük. Vamos, Guszti! Már csak Te vagy az egyetlen reményem, hogy ne a Real nyerje a BL-t.
