Már önmagában fájdalmas történet, ha egy házasság elmérgesedik, s a felek hiába próbálják megmenteni a közös gyerek(ek)re való tekintettel. Ez meddő próbálkozás, hiszen szerelmük gyümölcse érzékeli a környezetében uralkodó feszültséget, amit jogi nyelven csak úgy hívnak, kibékíthetetlen ellentétek.
Elvált szülők gyerekeként tehát úgy gondolom, inkább legyen válás, mint megjátszott szeretettel járó mindennapos passzív agresszió. Na de az, hogy miként váljanak a felek, már fontosabb. Attól a pillanattól kezdve ugyanis őrült hajsza indul, hogy az egyik szülő kimondja a gyászos mondatot: „el akarok válni”.
Anyunak és apunak az anyagi harcok mellett a gyerek szeretetéért is meg kell küzdenie, na és rejtegetni kell, ha egy harmadik fél miatt bomlik a család, mert áruló lesz a félrelépő szülő. Holott mindig kettőn áll vagy bukik a vásár, a megcsalás sokszor inkább már következménye a rossz házasságnak, mint okozója.
Biztos, ami biztos, jöhetnek a jól bevált trükkök, a zsebpénzemelés, egy kiskutya, vagy új medence a kertben. Ha pedig a szerencsétlen gyerek így sem tud dönteni, indulhat az „egy hetet itt, egy hetet ott lakunk” módszer, majd a csöppség faggatása arról, milyen anyu új barátja, és apunál miért nincs rendes ágy, csak matrac?
Pedig ha kíváncsi rá a szülő, milyen körülmények között él szeme fénye a másik otthonában, elég lenne egy látogatás az exnél, ne adj’ Isten, egy telefonhívás, nem kell ehhez mediátor. Persze csak ha a kínosan elhúzódó válás igazi célja nem saját önös érdek (egy busás tartásdíj), hanem a gyerek lelki nyugalma.
