Emlékszem, milyen meglepődést váltott ki, amikor óvodásként a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt feleltem: vadász.
Nem az azonos nevű csokoládé ihletett, akkor még fogalmam sem volt a vadászok védőszentjéről elnevezett likőrről, s később is csak hallomás alapján rajzolódott ki bennem a vadászházi mulatozások képe. A hetvenes évek végén számomra a fegyver volt a kulcs. Úgy használhattam volna a puskát, hogy közben nem kell attól tartanom, hogy lelőhetnek. Az akkori vadászbalesetek híre messzi-re elkerült, szüleim pedig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a kinyilatkoztatásomnak.
Általános iskolásként operatőri álmokat ringattam, mert a kamera mesterei különleges helyekre eljutnak, és hírességekkel találkoznak. Nem sokkal később, nyilván a mocorgó hormonok hatására színészként láttam viszont magam, aki a filmvilág legszebb nőivel csókolózik.
A gimis szerelmek aztán eltérítettek a szövegmagolástól és a kibírhatatlan rendezők világától. A filmek hatására nyomozóként vágytam a rejtélyek megoldására, de kacérkodtam az újságírás és a könnyűzenei rádiós műsorvezetés gondolatával is. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor az egyik kamaszálmom valóra vált.
Bár a most 13 esztendős lányomnak mesélek a munkámról, amit szeretek, ő határozottan kijelentette: nem vonzza a szakmám. Ezek után csodálkozva hallottam, hogy a gimiben újságírószakkörbe jár. Igaz, bevallása szerint csak az egyik barátnője hatására vágott bele, én titkon mosolygok.
Végül is mindegy, mit választ. A fő, hogy legyen hozzá szíve, kedve és tehetsége. Meg tolla, papírja, nagy adag kíváncsisága.
