A halál nem kerül el senkit, ebben mind egyformák vagyunk. De – ahogy a példa is mutatja – embere és kultúrája válogatja, hogy ki, mit temet elhunyt szerette mellé.
Fénykép, gyermekrajz, étel, ital, mobiltelefon, de még színes tévé is kerülhet a lélektelen porhüvely sírjába. Hosszasan lehetne vitázni arról, hogy ennek van-e bármi értelme. De hát Isten létezését sem bizonyította még senki, mégis sokan hisznek benne. Ezért talán érdemes egy pillanatra elhinni, hogy a halál után is van élet, és kicsit eljátszhatunk a gondolattal, hogy mit is lenne érdemes magunkkal vinni a másvilágra.
A személyazonosító okiratokat például mindenképpen magamhoz venném. Nehogy már pont a mennyország kapujában derüljön ki, hogy nincsen nálam a személyim, és ezért – amíg kiállítják a mennyei okmányhivatalban az új papírjaimat az új lakhelyemre címezve – a purgatóriumban kelljen sínylődnöm hetekig. Ugyanakkor a sajtóigazolványomat gondosan a Földön felejteném, mert ha meglátják, hogy újságíró voltam, habozás nélkül taszajtanak le az elátkozottak poklába.
Mielőtt sikerülne bejutnom az áhított boldog öröklét csarnokába, zsebre vágnám családom és szeretteim fényképeit. Mesélnék fotókkal illusztrált sztorikat például arról, amikor édesanyám elseggelt, amiért négyévesen először felmásztam a hatméteres barackfára (amit aztán 18 évesen egy házibuliban sikerült felgyújtanom).
De mutatnék képeket azokról a tarsolylemezekről is, amiket édesapám készített két kezével, s manapság minden második nagy magyar azt viseli az oldalán.
De legszívesebben a gitárjaimat vinném magammal, hogy odaát nagyokat dzsemszessönöljünk Elvis Presley-vel. S ha föntről látnám, hogy a szeretteim siratnak, leereszkednék hozzájuk, hogy szellemként daloljam nekik: ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
(Cikkünket itt olvashatják)
