Egyszer, amikor még szövetségi kapitány volt, beszélgettem Puskás Ferenccel. Azzal zaklattam: nem tart-e attól, hogy a mai gyerekek majd nem mind minden idők legzseniálisabb ballábasaként emlékeznek rá, hanem úgy: Ja, az a pocakos bácsi, akinek vezetésével még Izlandtól is kikaptunk?
„Hadd beszéljenek hülyeséget, azért gyerekek!” vágta rá a felejthetetlen futballista. Valljuk be: bár nyersek a szavai, de a lényeget tekintve igaza volt: a gyerekek még nem tudnak (teljes mértékben) felelősséget vállalni szavaikért, tetteikért.
Nem azért, mert butábbak lennének, mint mi, felnőttek, csak hiányzik az élettapasztalatuk ahhoz, hogy meg tudják különböztetni a hitelest a hiteltelentől, a fontosat a nem fontostól, a jót a rossztól.
Kálmánka is így járt. Tudják, ő az a tárnoki srác, aki pénteken, az utolsó tanítási nap után szívódott fel, s csak hatvan óra múlva került elő. Sejthető volt, nem valami erőszakos bűncselekmény áldozata lett, eltűnése mögött inkább az állhat, hogy a tanár néni büntetésbôl hazaküldte. Micsoda szülei (pontosabban nevelőszülei) lehetnek szerencsétlennek, ha így retteg egy butaság miatt kapott büntetés következményeitôl? – kérdezgették sokan sopánkodva. Ám azóta kiderült: téves úton jártak, Kálmánka és pótmamája harmóniában és szeretetben élnek.
Leszámolhatunk tehát azzal a tévhittel, hogy nevelő-szülő = gonosz mostoha, s azzal is, hogy minden gyerek, akit megbüntetnek, vásott, javíthatatlan kölyök. Kálmánka ugyanis bevallotta: szégyenében bujdokolt el. De ami a legfontosabb, ez az ügy is rámutat arra, hogy a gyerekeinkre nagyon vigyázzunk, s véssük az eszünkbe, úgy kell őket nevelni, hogy mindig, minden pillanatban érezzék: szüleik mindig, minden helyzetben mellettük állnak.
