Csak az ősbeatnikek emlékeznek arra a botrányra, ami évtizedekkel ezelőtt történt a Magyar Televízió egyik könnyűzenei műsorában. Korábban minden műsorban élőben muzsikáltak a fellépő együttesek.
Aztán jött az a korszak, amikor lemezről vagy szalagról szólt a zene. A csapat csak imitálta a hangszeres játékot, az énekes pedig tátogott. És akkor egy együttes fellázadt.
Nem volt hajlandó eljátszani, hogy játszik, tagjai inkább sétálgattak a stúdióban. Nem akarták becsapni a közönséget. Igazuk volt, de az élet mégsem ebbe az irányba ment. Túl sok pénzbe került egy komplett motyót bevinni a stúdióba, aztán beállni a hanggal, és megtalálni azt a szakembert, aki élőben is jól keveri a hangot. Silányult a zenészi tudás is.
A hangstúdióban 24 vagy 48 sávra felvett, javítgatott és kozmetikázott hangzást élőben előadni kevesen tudták, a vélt vagy valós elvárások pedig nőttek. Egészen nagy nevű zenészek is féltek attól, hogy ha a koncertjeiken a közönség nem azt hallja, ami a lemezen szól, akkor elpártol tőlük.
Csak a szenvedélyesen tátogó énekesek mellett hangszeres játékot mímelő zenészek tudták, hogy milyen pánik volt, ha a technikus otthon hagyta a CD-t, amiről a koncert szólt, és milyen rohangálás kezdődött, hogy valahol megvehessék.
Tudom, hogy azok a koncertek, ahol a hangbeállás szigorúan zárt ajtók mögött folyt, és még a rendezőket sem engedték be, ott a playbacket próbálták ki. Két évvel ezelőtt Póka Egon rockzenész, a kőbányai Zenesuli igazgatója fellázadt.
Kezdeményezésére azóta a kerületi rendezvényeken csak élőben lehet fellépni. Ezt vette most át a főváros. Zenészként én is erre voksolok. És arra, hogy sokkal több pénz jusson a játszani tudó zenekarok kifizetésére.
