Aztán jött az a korszak, amikor lemezről vagy szalagról szólt a zene. A csapat csak imitálta a hangszeres játékot, az énekes pedig tátogott. És akkor egy együttes fellázadt.
Nem volt hajlandó eljátszani, hogy játszik, tagjai inkább sétálgattak a stúdióban. Nem akarták becsapni a közönséget. Igazuk volt, de az élet mégsem ebbe az irányba ment. Túl sok pénzbe került egy komplett motyót bevinni a stúdióba, aztán beállni a hanggal, és megtalálni azt a szakembert, aki élőben is jól keveri a hangot. Silányult a zenészi tudás is.
A hangstúdióban 24 vagy 48 sávra felvett, javítgatott és kozmetikázott hangzást élőben előadni kevesen tudták, a vélt vagy valós elvárások pedig nőttek. Egészen nagy nevű zenészek is féltek attól, hogy ha a koncertjeiken a közönség nem azt hallja, ami a lemezen szól, akkor elpártol tőlük.
Csak a szenvedélyesen tátogó énekesek mellett hangszeres játékot mímelő zenészek tudták, hogy milyen pánik volt, ha a technikus otthon hagyta a CD-t, amiről a koncert szólt, és milyen rohangálás kezdődött, hogy valahol megvehessék.
Tudom, hogy azok a koncertek, ahol a hangbeállás szigorúan zárt ajtók mögött folyt, és még a rendezőket sem engedték be, ott a playbacket próbálták ki. Két évvel ezelőtt Póka Egon rockzenész, a kőbányai Zenesuli igazgatója fellázadt.
Kezdeményezésére azóta a kerületi rendezvényeken csak élőben lehet fellépni. Ezt vette most át a főváros. Zenészként én is erre voksolok. És arra, hogy sokkal több pénz jusson a játszani tudó zenekarok kifizetésére.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.