Nincs mit a fiatalok szemére vetnünk: olyanok ők, amilyen a társadalmunk, s amilyenné tettük őket jó és rossz példánkkal, törődéssel vagy annak hiányával, kényeztetéssel vagy éheztetéssel.
Baj van az ifjúsággal. Pont akkora, mint az ország gazdasági és morális helyzetével.
Az, hogy milyenné válik a gyerek, mindenekelőtt a szülei felelőssége. Nem egyiké vagy másiké, hanem mindkettőé. Csakhogy sok szülő önmagáért sem tud felelősséget viselni, nyomorog, dologtalan, alkohol- vagy drogfüggő, dohányzik, káromkodik és tettlegességre vetemedik.
De vannak kevésbé látványos esetek is: szülők, akik hazugságban élnek és csalással akarnak boldogulni, meg vannak sértve, amikor átveri őket a kölykük. Szeretetet pénzért vásárolni akarók, akik azt hiszik, elég, ha „mindent megadnak”, de a mindenbe nem értik bele az odafigyelést, a megértést, az időt és a szeretetet.
Megáll a felelőssége a többi családtagnak is, aki úgy gondolja, mindenkinek a magánügye, hogyan bánik a gyerekével. Azután ott vannak az elbizonytalanított pedagógusok, akik az oktatási rend húsz éve tartó reformjával és a technika hihetetlen fejlődésével nem tudnak már mit kezdeni. Csak emberségük, saját erkölcsi tartásuk adhat nekik tekintélyt, mert a szülő – tisztelet a kivételnek – szíves örömest elhiszi, hogy a tanár pikkel.
Fenntartunk azután az adófizetők pénzéből egy komplett hálózatot – gyámhatóságot, védőnőket, gyerekorvosokat, gyermek- és ifjúságvédelmi szakembereket – arra, hogy társadalmi kontrollt gyakoroljanak, s ha kell, közbeavatkozzanak. Ez a rendszer oly mértékben alkalmatlan és tehetetlen, hogy Magyarországon nyugodtan halálra éheztethetnek egy kisgyereket anélkül, hogy észrevennék.
Miért is csodálkozunk, hogy baj van a gyerekeinkkel?
