A jég fogságában – Sir John Franklin és az Északnyugati átjáró végzetes legendája

Az Északnyugati átjáró évszázadokon át a földrajzi felfedezések Szent Grálja volt: egy rövidebb tengeri út Európa és Ázsia között, a sarkvidéki jégvilágon át. A XIX. század közepére a brit birodalom számára presztízskérdéssé vált a megtalálása, és ebben a versenyben Sir John Franklin neve örökre összeforrt az Északnyugati-átjáró keresésének tragikus legendájával.

• Sir John Franklin 1845-ös expedíciója az Északnyugati átjáró feltérképezésére indult, de 129 emberével eltűnt a sarkvidéki jégben.
• Az inuit szájhagyományok és későbbi régészeti felfedezések segítettek rekonstruálni a hajók és a legénység tragikus sorsát.
• Az Erebus és a Terror roncsait a XXI. században találták meg, megerősítve az inuit beszámolók pontosságát.

Az Északnyugati átjáró a brit birodalmi ambíciók kereszttüzében

1845-ben Franklin tapasztalt tengerészként és sarkvidéki veteránként indult útnak két modernnek számító hajóval, a HMS Erebusszal és a HMS Terrorral. A cél világos volt: feltérképezni az Északnyugati átjáró addig ismeretlen szakaszait, és végleg bebizonyítani, hogy az út hajózható (és amelyen azóta egy magyar vitorlás is ákelt). A vállalkozás mögött ott állt a brit Admiralitás, a tudományos elit és egy birodalom önbizalma, amely akkor még nem számolt a sarkvidék könyörtelen realitásával.

A hajók 1845 nyarán hagyták el Angliát, majd Grönland érintése után eltűntek az északi jégmezők között. Európa többé nem hallott róluk. A következő években a bizonytalanság fokozatosan vált nemzeti üggyé: hogy tűnhet el nyomtalanul 129 ember a világ egyik legjobban felszerelt expedícióján?

A Franklin-expedíció eltűnése és a sarkvidéki túlélés határai

Az első biztos nyomok csak évekkel később kerültek elő. A Beechey-szigeten három matróz sírját találták meg, jelezve, hogy az expedíció már az első tél során komoly veszteségeket szenvedett. Később egyetlen írásos dokumentum – az úgynevezett Victory Point-i feljegyzés – árulta el, hogy a hajók a King William-sziget közelében a jég fogságába estek, Franklin pedig 1847 nyarán meghalt.

A túlélők 1848 tavaszán feladták a hajókat, és gyalog indultak dél felé, remélve, hogy elérik a lakott területeket. A sarkvidéki hideg, az éhezés, a skorbut és a kimerültség azonban könyörtelenebbnek bizonyult minden előzetes számításnál. Inuit beszámolók és későbbi régészeti leletek arra utalnak, hogy a végső kétségbeesésben még a kannibalizmus tabuját is átlépték.

Keresőexpedíciók, inuit emlékezet és a roncsok megtalálása

Franklin eltűnése példátlan kutatást indított el. Tengerészek, felfedezők és magánfinanszírozású expedíciók járták be az Északnyugati átjáró térségét, gyakran többet tanulva a térképezésről, mint kiderítve Franklin sorsát. Különösen fontos szerepe volt az inuit közösségek szájhagyományaiak, amelyeket a korabeli brit kutatók sokáig figyelmen kívül hagytak.

A történet csak a XXI. században zárult le fizikai értelemben: az Erebus roncsát 2014-ben, a Terrorét 2016-ban találták meg a kanadai sarkvidéken. A felfedezések megerősítették, hogy az inuit beszámolók alapvetően pontosak voltak, és új megvilágításba helyezték a kudarc okait.

Az inuitok beszámoltak arról, hogy a hajókat a King William-sziget környékén látták a jégben, és hogy a túlélők gyalog indultak dél felé, húzva a hajóikról leszerelt csónakokat és készleteket. Egyes történetek szerint a legénység megpróbált segítséget kérni az inuitoktól, de a legtöbben a hideg és az éhség miatt meghaltak, ami megerősítette a későbbi régészeti leletek tanulságát a hajók és a maradványok pontos helyéről.

Franklin expedíciója nem érte el célját, mégis maradandó nyomot hagyott a történelemben. A kudarc feltérképezett egy addig ismeretlen világot, és hozzájárult ahhoz a tudáshoz, amelyre később mások – például Roald Amundsen – sikerrel építettek.

Nézd meg a videót is a történetről:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: