Kannibál felfedezők, eltűnt hajók és misztikus repülések – A sarkok felfedezésének legvadabb történetei

A sarkok felfedezése nem egyszerűen egy térképészeti vagy földrajzi vállalkozás volt, hanem az emberi kitartás és kíváncsiság egyik legkeményebb próbája. Az Északi- és a Déli-sark olyan helyek, ahol a hőmérséklet akár mínusz ötven fok alá is süllyedhet, ahol a végtelen hómezők és a jég nemcsak a környező tájat, hanem hatalmas, megmászhatatlan falat jelentenek. Az itt tett első lépések mögött nemcsak tudományos célok álltak, hanem az ismeretlen vonzereje, a felfedezés izgalma és az a remény, hogy a világ végső határán talán valami különleges titokra bukkannak.

Ezek az örök hó birodalmába vezető expedíciók tele voltak vakmerőséggel, de gyakran áldozatokkal és váratlan fordulatokkal is, amelyek hol lebilincselő, hol hátborzongató történetekhez vezettek. Az Északi- és Déli-sark a jég birodalma, de a legemberibb küzdelmek és a misztikum lélegzetelállító színterei is, ahol még a legjobb térképek és navigációs eszközök mellett is könnyen elveszhet az ember egy hóviharban vagy a jég alatti ismeretlenben. Vajon mi mindent rejt még az örök fagy birodalma?

A sarkok felfedezése: rejtélyes múlt és balul sikerült expedíciók

Az éghajlat kegyetlen, a kilátás nulla, a hideg megbocsáthatatlan. De a XIX-XX. századi sarkvidéki expedíciók így is ontják magukból a különösebbnél különösebb sztorikat.

Itt volt például John Franklin (1845-48) tragikus expedíciója, aki hajójával és minden készletével együtt egyszerűen eltűnt a jég világában. Későbbi keresői sírhalmokat, rozsdás puskacső-darabokat, elhagyatott csónakokat találtak, de az igazság sosem derült ki. Franklin éhező emberei állítólag még a legdurvább dolgokat is megtették a túlélésért, sőt a kannibalizmustól sem rettentek vissza, mégis a 129 fős legénységből senki sem élte túl az expedíciót.

Aztán ott volt a XX. század világháborús korszaka, amikor az északi sarkkör közelében titkos náci bázist rejtett a jég. A Ferenc József-föld legnyugatibb szigetén, Alexandra-földön az 1940-es évekből származó leleteket találtak – hosszú ideig mindenki csak városi legendának hitte, hogy a németek meteorológiai állomást üzemeltettek ott (állítólag mérgező jegesmedvehúson élve). Végül orosz kutatók tényleg ráakadtak a rejtélyes Schatzgraber nevű bázis maradványaira.

Hol rejtőzik a Belső Föld? Misztikus tévhitek a sarkok körül

Amióta csak az első, végtelen hómezőkre tévedő felfedezők naplókat vezettek, különös dolgokról számoltak be. Meleg levegő, ahol nem is kellene lennie. Váratlan színes por a havon, mintha valamiféle titokzatos növény virágzott volna ki a jég alatt. A legkitartóbbak szerint a sarkvidéken található egy bejárat a legendás „Belső Földhöz”, és erről Fridtjof Nansen expedícióinak visszatérői is meséltek egykor.

1947-ben Byrd admirális állítólag olyan dolgokról számolt be a Déli-sark fölé tett titkos repülése során, amit sokan ma is csak sci-fiben hisznek el – de a szkeptikusok azt mondják, talán csak túl sok hóvakságot kapott. Byrd állítólag egy – az üreges föld-elmélet hívei szerint – hatalmas, jég alatti nyílást fedezett fel a sarkvidék jegén, amely egy belső, zöldellő, élhető „oázishoz” vezetett. Ebben a rejtélyes belső világban meleg tavakat, fekete talajt, sőt, élő növényzetet és vízfelületeket is észlelt, amelyek teljesen szokatlanok voltak a fagyos külvilághoz képest.

Naplójában – amely évtizedekkel később került elő – feljegyezte, hogy találkozott egy humanoid lényre emlékeztető „másik világból érkezett” lénnyel, aki őt az emberiség képviselőjeként figyelmeztette: békességre van szükség, és el kell kerülni a háborúkat.  

Nem az győz, aki először ér oda – vitatott dicsőség, eltitkolt sztorik

Az Északi-sark első meghódítói körüli vita a mai napig tart. A hivatalos verzió szerint Robert Peary ért oda elsőként 1909-ben, de legalább ekkora valószínűséggel inkább társán, az afroamerikai Matthew Hensonon múlt a siker – már ha egyáltalán valóban elérték akkor a sarkot. Ő maga is naplójában vallotta be: amikor az iránytű „megbolondult”, csak ültek és várták, hogy kiderüljön, pontosan merre járnak. Aztán egyszer csak odatűztek egy zászlót, és elhitték, hogy ott van az Északi-sark.

Az inuitok beszámolói szerint Matthew Henson – aki megtanulta az inuit nyelvet, ügyesen épített iglut, vadászott, valamint szánhajtóként is kitűnt – volt az, aki az expedíció utolsó szakaszán a népes csapatból egyedüliként kitartott Robert Peary mellett, és aki gyakran előrement a terep felmérésére. Sok beszámoló szerint Henson volt az első ember, aki a valódi Északi-sark pontjára lépett, mielőtt Peary megérkezett volna.

Szintén vissza-visszatérő rejtély, hogy az első sarki repülők, például Byrd admirális, valóban eljutottak-e a legdélibb (vagy legészakibb) pontra, vagy csak kellett a szenzáció. Már a kortársak is gyanakodtak: hogyan lehetséges, hogy valaki húsz órányi repülést letud tizenhat óra alatt, ráadásul elromlott repülőgéppel? Később a társának, Bennettnek lelkiismereti kitörései is azt sugallták: esélyes, hogy a nagy világrekord csak a papíron született meg.

A nő, aki egyedül maradt – Ada Blackjack, a sarkvidéki Robinson

Nem csak férfiak nyomát őrzik a végtelen, mozgó jégmezők. Ada Blackjack, egy inuit származású, csendes varrónő is részese lett az Északi-sark egyik legdrámaibb túlélőmeséjének. Az expedíció, amellyel útra kelt, elhibázott tervezés, rossz felszerelés és fogyó készletek miatt valóságos rémálommá vált. Míg társai vagy eltűntek, vagy belehaltak a kihívásokba, ő egyedül maradt a fagyos vadonban, és minden túlélési ösztönét bevetve végül hazaért. És most nem egy hollywoodi film sztorijáról beszélünk, hanem egy, a valóságnál is valódibb, fájdalmas sarkvidéki történetről.

Az Északi-sark, ahol még ma is akad meglepetés – Pálmafák a jég alatt?

Gondolnánk, hogy az Északi-sark ma is csak hómezőből és jéghegyből áll. De az utóbbi években több kutató egészen elképesztő dolgokra bukkant a sarkvidék mélyén. Megkövült pálmafák, egzotikus növények maradványai, amelyek arról árulkodnak: egykor melegebb volt itt az élet, mint egy balatoni nyáron. Ez a felfedezés csak tovább gyarapítja a sark „lehetetlennek tűnő” történeteit – szerencsére ma már ezt is laboratóriumi bizonyítékok támasztják alá, nemcsak szóbeszéd.

De miért vonzza annyira az embereket ez a szigorú, hallgatag, titokzatos hely? Talán azért, mert itt sosem lehetünk biztosak semmiben. Lehet, hogy a jég alatt rejtőzik a múlt. Lehet, hogy némely történet csupán szóbeszéd – de az is lehet, hogy talán még rosszabb, ha rájövünk: minden szó igaz volt. Egy azonban biztos: az Északi-sark felfedezésének furcsa, különös és misztikus fejezetei akkor is lázba hozzák az embert, ha soha nem fázott még igazán.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: