Tönkretette az író életét fiatal szerelme

Oscar Wilde-dal kapcsolatban manapság a homosze­xualitását emlegetik, pedig íróként alkotott maradandót. Igaz, ő maga is elismerte: „Sorsom legnagyobb drámája az, hogy a zsenialitásomat az életembe öltem, a műveimre csak a tehetségem jutott”.

Wilde 37 éves volt, amikor 1891-ben megismerte Lord Alfred Douglast, az akkor 22 éves fiatalembert, Queensberry őrgrófjának elkényeztetett fiát. Wilde, aki ugyan házasságban élt, de barátai körében nem titkolta, hogy rabja a szép fiatalembereknek, teljesen kifordult önmagából. Bosie – így becézték Alfredot – pedig visszaélt a helyzetével, anyagilag és érzelmileg is kihasználta Wilde elképesztő odaadását.

Az írónak nem volt félelemérzete – pedig az akkori Angliában bűncselekménynek számított a homoszexualitás –, még akkor sem, amikor Bosie apja elhatározta, hogy tönkreteszi az írót. A férfiasságát mindenek elé helyező, dühös apa rendkívül csalódott volt nőies kinézetű és lelkületű fia miatt, rossz szemmel nézte a szenvedélyes viszonyt. Addig-addig provokálta Wilde-ot, míg az író rágalmazásért beperelte az őrgrófot, aki csak erre várt, hiszen a tárgyalások során végre nyíltan rágalmazhatta a férfiprostituáltakat rendszeresen látogató, nekik és fiának szenvedélyes szerelmes leveket küldözgető írót. A per lezártával az ügynek még nem lett vége, Wilde-ot szemérem elleni súlyos vétség és szodómia vádjával letartóztatták, sőt a perköltséget is neki kellett fizetnie.

Élete összeomlott, az addig ünnepelt író darabjait levették a színházak műsoráról, homoszexualitása mindenki számára ismert lett, és emiatt megbélyegezték, anyagilag tönkrement, felesége – két gyerme­kének anyja – elhagyta, később pedig két év kényszermunkára ítélték.

A börtönévek megtörték, noha utána is írt elismert műveket. Ám a korábban magabiztos, szellemes Wilde csak árnyéka lett önmagának, nagy árat fizetett azért, mert nem mérte fel: a tehetsége kevés attól, hogy a kor közgondolkodásával szembemenjen. Ráadásul egy olyan férfiért, aki csak szépségével, és nem a szellemiségével hódította meg.

Szabadulása után Franciaországban újra összejött Bosie-val, de a románc nem tartott sokáig, majd Sebastian Melmoth álnéven Európában barangolt. Párizsban lelt menedékre és adta ki műveit – nem a saját nevén, de soha nem nyerte vissza régi önmagát. Egészsége megrendült, 1900-ban halt meg, 46 évesen, egy szállodai szobában, szinte teljes magányban.

Utolsó mondata – Vagy ez a tapéta megy, vagy én – beleillik életművébe – egyszerre szellemes, cinikus és tragikus.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!