A fiú lakására mentek fel először, amit Bianka egyáltalán nem bánt: megmutatni az otthonod olyan, mint amikor csoportterápián mindenkinek be kell vallania valami rossz tulajdonságát, ilyenkor szívesebben mondjuk: kezdd te!
Még nem olyan mély ez a kapcsolat, ha nagyon gáz lenne a srác lakása – mondjuk csontváz dől ki a szekrényből –, még mindig könnyen kihátrálhat a dologból, gondolta Bia. De azért a lelke mélyén bízott a
fiúban.
Egyébként a véletlen hozta így, nem tervezték; az esti programra Bia túl vékonyan öltözött, fázott, Tibor lakása meg a közelben volt, fölajánlott hát egy pulóvert a lánynak, meg némi forró italt.
A lakásban aztán nem csalódott. Már az előszobában, ahol levették cipőiket, és Tibor vendégpapucsot osztott, kellemes atmoszféra fogadta. Ehhez jó orra volt.
A kis garzonlakás nem volt túlzsúfolva: a főbérlőtől örökölt kevés bútor, néhány praktikus kiegészítő, kényelmes ülőhelyek. A dolgozósarokban, a számítógép fölötti polcon néhány régi játék és antik fényképezőgép – Tibor félig-meddig fotózásból élt –, a falakon csupán néhány kinagyított fénykép volt, stílusosan elhelyezve. Rend és tisztaság volt – nem az a fajta, amit az ember a randi előtt teremt tűzoltásszerűen évente egyszer a lakásban; ez a rend Tiborból, az ő rendezettségéből jött. Látszott, mindennek megvan a helye.
Vajon nekem is lesz itt helyem? – töprengett Bia a fotókat nézegetve, miközben Tibor a teakonyhában sürgött-forgott. Hamarosan kis tálcán két bögre gőzölgő teával tért vissza. Óvatosan a dohányzóasztalra helyezte.
– Azt ígérted, megmutatod a bélyeggyűjteményedet! – élcelődött Bia, de Tibor az egyik polcról vaskos, bőrkötéses albumot emelt le, és a lánynak nyújtotta.
– Az ígéret szép szó…
Bia föllapozta a kötetet, és elámult: a lapok fóliazsebecskéiben szebbnél szebb bélyegek egymás mellett, szépen sorrendbe téve téma, sorozat szerint. Némelyik bélyeg akkora volt, mint a körme – némelyik meg akár a tenyere…
Tibor Bianka mögé lépett, a válla mögül leste, éppen hol tart a lány.
– Nekem ezek a kedvenceim – szólt, és átnyúlva a lány karja fölött, továbblapozott. És amíg Bia a dinoszauruszokat ábrázoló mongol bélyegeket csodálta, csak úgy, szórakozott mozdulattal félresimította a lány meleg, barna haját a nyakából, és finoman szimatolgatni kezdte a nyakát, tarkóját. Biát kicsit váratlanul érte a dolog, de jóleső borzongás futott végig rajta. A fiú olyan finoman szagolgatott, mint egy óvatos vadászkutya. Aztán csókot nyomott a füle mögé – juj, ez volt Bianka legérzékenyebb pontja –, végül gyengéden maga felé fordította a lányt, és kivette kezei közül az albumot. A komódra tette. Bia tudta, mi következik, de nem bánta.
Tudta, ha egyszer följön a fiú lakására, ez is megtörténhet. De nem tartott a dologtól – azóta nem, hogy az első randik egyikén, amikor keserűen épp arról mesélt, milyen megalázóan hagyta el az előző barátja, a fiú hirtelen elkapta a kezét, és csókot nyomott rá. Ez a váratlan csók akkor jobban megindította, mint a legforróbb szerelmi vallomás. Annyira egyszerű gesztus volt, és annyi tisztelet és szeretet volt benne!
Bia hagyta, hogy Tibor a széles, párnákkal teleszórt ágyra vonja, és lassan levetkőztesse.
Azon az éjszakán nem volt olyan vágya, ami ne teljesült volna. (Folytatjuk)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
