Kilenc éve együtt élek a párommal, de a kapcsolatunk már nem működik. Régóta tudom, hogy ki kellene lépnem, itt lenne az ideje annak, hogy „borítsak”. Mi lehet az oka annak, hogy nem vagyok képes elszánni magamat erre?
Nehéz eldönteni, hogy akivel megszerettük egymást, s aki meggyőződésünk szerint a lelki társunk, az valóban a másik felünk-e. Persze idô kell, hogy ez kiderüljön. Fontos kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e áldozatokat hozni a párkapcsolatért, illetve mit tudunk vállalni érte. Gyakori, hogy az egyik vagy mindkét féltől túl sok alkalmazkodást kíván az együttélés, és nem szerez örömöt, mégis fenntartják a kapcsolatot. Ennek oka a társfüggés.
Az ilyen kapcsolatokat az tartja össze, hogy az egyik fél úgy érzi: a másik elveszne nélküle, így ő nélkülözhetetlen a kapcsolatban, azaz ô tulajdonképpen „feláldozza” magát. Sokan azért nem tudnak változtatni a rossz kapcsolatukon, mert a párjuk az önbecsülésük jelképe. Ilyenkor azt mondják a társfüggők: már semmi sem köt a páromhoz, de a gyerekek, a család egysége miatt nem léphetek ki a kapcsolatból. Vagy ami még rosszabb: ennyi év után mit szólna a szakításunkhoz a környezetünk?
Sokféle kifogás létezik, de a valóság az, hogy a társfüggők attól félnek, hogy alkalmatlanok lesznek egy másik párkapcsolatban. Ezt a régit meg már úgyis ismerik minden bajával együtt, itt már nem kell teljesíteni. Éppen ezért nehéz a társfüggőség megnyomorító hatásától megszabadulni.
