Milák Kristóf elbújt a nyilvánosság elől az olimpia után: Édesapám és édesanyám óv mindentől, még a széltől is – Interjú

Borostás, saját szavai szerint még egy kissé gyűrött állapotban van a tokiói olimpia egyik magyar hőse, Milák Kristóf. Legszívesebben elbújt volna a nagyközönség elől, de tudja, egy olimpiai bajnoknak nem csak az ünneplést kell viselnie, a bajnoki aranyérem „miatt”, kötelezettségei is akadnak a győztesnek. Milák kellemes tehernek nevezte a közönségtalálkozót, amelyen kérdések garmadáját tette fel neki a műsorvezető, aki természetesen a szurkolók kíváncsisá­gát is próbálta kielégíteni.

Hányszor látta már a kétszáz pillangó döntőjét? – jött az első kérdés.

Egyszer sem – válaszolt a bajnok. – Kint nem volt lehetőségem, meg nem is nagyon akartam elemezgetni az úszásomat, azt majd megteszi az edzőm, aki egyébként nálamnál is sokkal nagyobb maximalista. De úgy tudom, megvan a felvétel, most szívesen megnézném.

A kívánsága azonnal teljesült, Milák Kristóf pedig átszellemülten vizslatta a képernyőt, a vendégek pedig a hatalmas kivetítőn szurkolhatták újra végig a finálét. Kristóf arca sok mindent elárult, a célba érkezését követően pedig felcsattant a taps.

Legalább volt időm megrágni azt, amit láttam – kezdte. – Röviden csak annyit mondhatok, nem életem úszása volt a tokiói kétszáz, még rövi­debben mondva, egyszerűen rosszul úsztam.

Miért nem elégedett? Mit csinált rosszul?

Soroljam? Világcsúcsot akartam úszni, de csak olimpiai rekord lett a vége. Ráfoghatnám arra, hogy nem úgy sikerült a döntő előtti készülődésem, mint ahogyan évek óta mindig. Megvan a saját protokollom, mit, milyen sorrendben csinálok. Erre elhagytam a kártyámat, elszakadt az úszógatyám, csak késve érkeztem a rajtkőhöz. Ez sok volt egyszerre, talán nem véletlenül mondta az edzőm, Selmeci Attila, hogy a legközelebbi világversenyen testőrt állít mellém, aki vigyáz majd rám.

Kivel szokott diskurálni a versenyek alatt? Ki az, akivel a legszívesebben beszélget?

Magammal szoktam átbeszélni, mi volt vagy mi lesz. Persze a szobatársaimmal is váltottam néhány szót, de igazából magamnak való vagyok, szeretek egymagam lenni. Sokan azt mondják rólam, hogy nem hallgatok senkire, megyek a magam feje után. Ebben van némi igazság, hiszen amit elképzelek, hogy képes vagyok megcsinálni, azt meg is csinálom. Eddig ez a módszer bevált, remélem, később sem lesz gond a makacsságomból.

Hazaérkezése után szinte teljesen eltűnt a kíváncsi szemek elől. Most, hogy előbújt, elárulja, merre járt?

Címet és telefonszámot nem adok, de annyit elárulhatok, hogy a Duna mellett, közelebbről Ráckevén töltöttem és töltöm a napjaimat. Édesapám és édesanyám óv mindentől, hagynak pihenni, jókat főznek nekem, mondhatom óvnak még a széltől is. Jól is esik, mert rám fér a pihenés, a sok pihenés.

Ezért is mondta a repülőtéren, hogy legközelebb karácsonykor fog tréningezni?

Szegény edzőm meg is lepődött, hiszen akkor nagyon komoly arccal jelentettem ki ezt. Persze tudom, ennyi láblógatás nem fér bele, mert közelednek a pénzdíjas ISL-versenyek, ahol vigyáznom kell arra, hogy a csapatomat ne hagyjam cserben. Ráadásul mindenki az olimpiai bajnokot akarja majd legyőzni, én pedig nem szeretek veszíteni.

Egy kérdés a végére. Mikor tudta, hogy tuti az olimpiai győzelem?

Még a szövetségi kapitány is azt mondta Tokió előtt, hogy csak Milák lesz Milák ellenfele kétszázon. Persze, ez nem így van, mert a dél-afrikai kollégám, Chad le Clos kivételesen taktikusan versenyzett, nem pukkadt ki a hatalmas kezdéstől, tehát csak 150 körül kezdett leszakadni. Akkor már tudtam, első leszek.