Se vége, se hossza nem volt a történeteknek, amikor a Bors Kocsisról kérdezte egykori játékos- és pályatársait. Grosics Gyula a csatárt annak 1979 júliusi halála előtt pár nappal látta egy budapesti kórházban. Az idehaza Kockának, spanyol földön Aranyfejnek (Cabeza de Oro) becézett támadó meglehetősen zavartnak tűnt, nem ismerte fel a kapust. Néhány nappal később visszaszállították Barcelonába, ott érte a halál.
– Imádta a vadnyugati mozifilmeket, pedig nem volt harcias, jellemző, amikor a brazilok elleni 1954-es vb-meccsünk után az öltözőfolyosón a két csapat játékosai szódásüvegek bevetésével vívtak közelharcot, Kocka próbált csitítgatni – mesélte Grosics.
Tóth II. József, aki az ifjúsági válogatottban játszott szélsőt Kocsis – akiről Volt egyszer egy csatár címen jelent meg könyv – mellett, említette, elég volt a fejére ívelni, a labda következő állomáshelye a háló volt. Sándor Károly máig fájlalja, hogy ritkán futballozhatott mellette, ugyanis Kocka elválaszthatatlanul összenőtt Budai II. Lászlóval. Egykori fradista klubtársa, Rudas Ferenc kivételes ruganyosságát emelte ki, 70–80 centire emelkedett el a gyepről. Ezért rengeteget tett, egy állványra madzaggal labdát szerelt, és a tréningek után ötvenszer gyakorolta a felugrást, fejelést. Vándor Kálmán nyugdíjas sportújságíró az életét köszöni a klasszisnak.
– Katonaszökevény voltam, amikor a második világháború végén a feleségével, Alizzal vezetett nyolcszobás, Madách téri panziójában rejtegetett – emlékezett Vándor. – Amikor pedig később a Bp. Honvéd sajtóreferense voltam, a 3 x 30 perces tréningjeik záró fél órájában gyepre hívott, s közelről tapasztaltam, a labda előre köszönt neki.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.