Nyolcvanharmadik születésnapján helyezik örök nyugalomra Kocsis Sándort. Az Aranycsapat focistája a Szent István-bazilika altemplomában, néhai csapattársa, Puskás Ferenc mellett alussza majd álmát.
Se vége, se hossza nem volt a történeteknek, amikor a Bors Kocsisról kérdezte egykori játékos- és pályatársait. Grosics Gyula a csatárt annak 1979 júliusi halála előtt pár nappal látta egy budapesti kórházban. Az idehaza Kockának, spanyol földön Aranyfejnek (Cabeza de Oro) becézett támadó meglehetősen zavartnak tűnt, nem ismerte fel a kapust. Néhány nappal később visszaszállították Barcelonába, ott érte a halál.
– Imádta a vadnyugati mozifilmeket, pedig nem volt harcias, jellemző, amikor a brazilok elleni 1954-es vb-meccsünk után az öltözőfolyosón a két csapat játékosai szódásüvegek bevetésével vívtak közelharcot, Kocka próbált csitítgatni – mesélte Grosics.
Tóth II. József, aki az ifjúsági válogatottban játszott szélsőt Kocsis – akiről Volt egyszer egy csatár címen jelent meg könyv – mellett, említette, elég volt a fejére ívelni, a labda következő állomáshelye a háló volt. Sándor Károly máig fájlalja, hogy ritkán futballozhatott mellette, ugyanis Kocka elválaszthatatlanul összenőtt Budai II. Lászlóval. Egykori fradista klubtársa, Rudas Ferenc kivételes ruganyosságát emelte ki, 70–80 centire emelkedett el a gyepről. Ezért rengeteget tett, egy állványra madzaggal labdát szerelt, és a tréningek után ötvenszer gyakorolta a felugrást, fejelést. Vándor Kálmán nyugdíjas sportújságíró az életét köszöni a klasszisnak.
– Katonaszökevény voltam, amikor a második világháború végén a feleségével, Alizzal vezetett nyolcszobás, Madách téri panziójában rejtegetett – emlékezett Vándor. – Amikor pedig később a Bp. Honvéd sajtóreferense voltam, a 3 x 30 perces tréningjeik záró fél órájában gyepre hívott, s közelről tapasztaltam, a labda előre köszönt neki.
