Lukács Sándor vallomása a hűségről, elmúlásról és szenvedélyről

Soha nem kísérték nagy botrányok az életét, 50 éve él boldog házasságban. Lukács Sándor a hot! magazinnak adott interjúban azt mondja, a hűséget soha nem adták ingyen, de az ember könnyebben hűséges ahhoz, akitől ő maga is sokat kap.

Lukács Sándor koráról és a múló időről is őszintén beszélt

– Jubileumok vannak az életében: tizedik verseskötet, több mint ötven év a színházában, a házasságában, nemrégiben ünnepelte a születésnapját is. Hogyan áll az idővel, mennyit harcol vele?

– Ahogy az ember öregszik, egyre többször foglalkozik vele. 40-50 éves koráig szinte eszébe sem jut, hogy egyszer majd eléri a hatvanat, a hetvenet, esetleg a nyolcvanat, de most, hogy már itt tart, egyre többször gondol arra, hogy vajon mikor lesz vége, és mi van, ha vége lesz. Egyre többször viszonyítja a múlt emlékeit a mostani élményeihez. Keresi a választ, hogy minek is tud még egyáltalán örülni. Vagy tud-e örülni egyáltalán bárminek...

– Visszatekintve az elmúlt fél évszázadra, van miről gondolkodnia...

– Több mint ötven éve vagyok tagja a Vígszínháznak, és több mint ötven éve élek házasságban. Ez utóbbi kapcsán sokszor érzem azt, hogy amikor szó esik róla, nem igazán hiszik el, amit mondok.

Lukács Sándor felesége miatt hisz a hűségben – Őszintén mesélt kapcsolatuk titkáról

– Valamiféle kihívás lett?

– Inkább azt érzem, hogy jámbornak hisznek: olyannak, aki soha nem mert valójában a sarkára állni. A hűség viszont nem egyoldalú. Nézzük meg, kihez vagy mihez akar hűséges lenni az ember. Ahhoz, akinél ez megéri. Akitől ugyanúgy kap valamit, mint ahogyan ő maga ad. A hűség egy kölcsönös játék.

– Mennyit kellett ezért dolgozni?

– A magánéletemben szinte semmit, mert a feleségem értékeli a legapróbb gesztust is.

– De azt oda kell adni, ki kell tudni fejezni.

– Persze! Ha nem kapná meg ezeket, akkor nem lenne mit értékelnie. A házasság önmagában egy lutri, de ugyanígy szerencse kérdése is, hogy kinek jön össze hosszabb időre. Mert fellángolás, egyhetes, egyéves kapcsolat rengeteg van a világban, de hosszú és boldog házasság már kevesebb. Ugyanígy vagyok a színházzal is. Könnyű hozzá hűségesnek maradnom, hiszen itt értem színésszé! Nagyszerű nevek mellett nőttem fel, és figyelhettem meg őket, akár magánemberként is. Láthattam, hogy mennyire ismerik a mértéket, vagy abban mennyire szaladnak el.

– Arról nem tud meggyőzni, hogy a csábítás kísértésével sem találkozott! A sármja, a kisugárzása keveset kopott az idő múlásával, és a rajongók is végigkísérik az életét.

– A pályám elején ez gyorsan elérte a csúcspontját. A Képzelt riport... előadása után nem tudtam úgy kimenni a színházból, hogy ne várt volna valaki. Igen, fiatal színészként nagyon élveztem, hogy olykor negyven-ötven hölgy is várt a művészbejárónál. De ez kinek ne esne jól? Ettől érzi az ember, hogy szeretik. Sosem okozott fejtörést, hogyan viszonyuljak ezekhez, de mindig tudtam a helyükön kezelni a dolgokat. Nem jártam szemellenzővel, de a hűség mindig fontosabb volt számomra.

Lukács Sándor verseit az elmúlás és a fájdalom ihlette

– Vannak, akik úgy vélik, hogy a legújabb kötete egyfajta összegzése az életének.

– A lírai költészet a legszubjektívabb műfaj, ahol az ember a legbensőbb és legérzékenyebb gondolatait próbálja megfogalmazni – hol egy az egyben, hol áttételesen. Gimnazista korom óta írok, és ez mára szenvedélyemmé vált. Ebben pedig nemcsak az örömök férnek meg, hanem sokszor okoz mélységeket és depressziót is. Olyan erős érzés, ami alól már nem lehet kibújni.

– Ki kap nagyobb szerepet az életében: a költő vagy a színész?

– Egyformán jelen vannak, mellérendelt szerepben. A színészet nagyon sok segítséget ad az íráshoz, hiszen színészként nagyon sok olyan helyzetbe kerülhetek és sok olyan karaktert formálhatok meg, aki magánemberként eszembe sem jutna. Érdekes, hogy nagyon kevés színészverset írok. A Kezdetek utcája című kötetemben viszont helyet kapott az egyik nagy kedvenc alakításom: A Mester és Margaritában szereplő Voland, az ördög.

– Ha már itt tartunk, mennyire ördögi Lukács Sándor?

– Nagyon! Az a sok ki nem élt gondolat, indulat, titok, mind kijöhet az emberből a szerepek kapcsán, mert amit civil emberként nem mernék bevallalni, és nem közölném senkivel, azt egy szerepen keresztül létrehozhatom. Ez egy nagyon különös játéka a léleknek, ettől lesz az ember egyszerre ördögi és angyali. Bulgakov ördöge önmagában is izgalmas, hiszen a felfelé nyaló és lefelé taposó, korrupt figurát pusztítja el.

– Van önben félelem, az elmúlás félelme? Mennyire fél attól, hogy már nem lesz ideje?

– Hogyne lenne! Már a következő verseskötetem is erről szól, aminek furcsa címe van: Előétel a pokolban. Ebben nagyon sokszor előjön a végesség kérdése, a mérlegre tétel, hogy miről maradtam le, mit szalasztottam el, mit kaptam korábban, és mi az, amit sohasem.

Lukács Sándor vallomása: Ezért van hiányérzete a sikerei ellenére is 

– Ezek szerint van önben hiányérzet?

– Annak ellenére, hogy mind a magánéletem, mind pedig a szakmai életem nagyon rendben van, igen. Olyan harminc-negyven százalékban. Mindez egészségi problémákból, szerencsétlen családi helyzetekből, színházi, időszakos mellőzöttségből ered. Mindenkiben vannak ki nem élt vágyak, be nem teljesültség.

– Elárulja, minek tud örülni?

– Szerencsére még nagyon sok mindennek. A legapróbb momentumokban is keresem a szépséget. Rájöttem, hogy a sötétség nem egyszínű, annak is vannak árnyalatai. Egyre nagyobb jelentőséget kapnak a háttérben megbújók, és kiderül, hogy az, ami az előtérben van, olykor csak a felszín.

– Magánemberként mennyire segítette át nehéz helyzeteken ez a fajta látásmód?

– Annyiban változtam, hogy bár mindig szerettem az élet minden pillanatát, és szerettem megragadni az érdekes és izgalmas dolgokat, nem figyeltem ennyire tudatosan a részletekre. Azonban mindenből tudtam tanulni, és próbáltam hangsúlyt fektetni arra, hogy ne kövessem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

– Mit gondol, a mai világban mi az, amit át tud még adni a jövő generációjának?

– Szörnyű világban élünk, ahol elértéktelenedett az emberi szó. A digitalizáció megölte, és másra is rányomta a bélyegét. Nekem még egyet jelentett a karácsonnyal, ha Páger Antal meghívott bennünket egy fehér abroszos beszélgetésre, és hallgathattuk őt. Ezek ma már nincsenek. Nagyon szeretem a fiatal kollégákat, és úgy gondolom, hogy ez kölcsönös.