Főbe lőtte magát a 71 éves Keith Emerson, az Emerson Lake and Palmer billentyűse. Csaknem húsz évvel ezelőtt, 1997. június 20-án a Kisstadionban koncertezett az együttes, és előtte egy nappal a budapesti Amedeus étteremben Emerson egy hosszabb interjút adott a Bors munkatársának, Huszti Zoltánnak. Ezt elevenítjük fel emlékezés gyanánt.
– Mikor kezdtél zenét tanulni, és akartad-e, vagy kötelező volt?
– Az apám zongorázott, hallás után játszott, nem tudott kottát olvasni, úgyhogy kezdetben úgymond lemásoltam őt. Sok dallamot átvettem tőle, és én is hallás után kezdtem el zongorázni. Amikor nyolc éves voltam, azt mondta, hogy még nagyon fiatal vagyok, megtanulhatnék zongorázni. Nem értettem. Azt gondoltam, hogy rendesen zongorázok. Aztán órákat vettem egy helyi zenetanártól, és kábé négy-öt évig jártam hozzá. Nem mondanám, hogy túlságosan élveztem, nem nagyon szerettem leülni és gyakorolni, de valójában örülök, hogy a szüleim kitartottak e mellett. Aztán eljutottam egy olyan ponthoz, amikor már élveztem. És tényleg élveztem, mert különben nem lennék itt.
– Mikor érezted, hogy többet tudsz annál, hogy egy szürke zenész legyél?
– Oh, ember! Az életem egyfajta harc, hogy egyre jobb legyek. Minden nap gyakorolnom kell. Van nálam néhány sokkal jobb billentyűs, akit szeretek hallgatni, és hálás vagyok, hogy még mindig játszhatok.
– Ha jól tudom, 1970-ben, a Wight-szigeten játszottatok először. Azóta rengeteg zenész színpadra lépett már. Mit gondolsz ki lesz az, akire száz év múlva is emlékezni fognak?
– Nincs kristálygömböm, fogalmam sincs. Bárki, aki jó, azt, száz év múlva is hallgatni fogják.
– Mit gondolsz, a klasszikus zenészek mikor fogják elfogadni a rockzenészeket?
– Ez már elkezdődött. Ezért látjuk Pavarottit Elton Johnnal énekelni és Dionne Warwickot a három tenorral, és nagyon sok klasszikus zenekar elkezdte a repertoárját átitatni modern zenével. John Williams karmester volt a nagy kitaláló, amikor bevezette a popzenét a klasszikus zenekari zenébe a Londoni Szimfonikusokkal. Aztán sok zenekar követte a példáját, hogy túlélje a változásokat és fennmaradjon.
– Hogyan komponálsz?
– Írtam már tengerparton zenét úgy, hogy kottavonalakat húzogattam a homokba, írtam zenét repülőgépek vécépapírjára, és néha jöttek ötletek zongora mellett is.
– Mit és mennyit kell gyakorolni ahhoz, hogy egy ember idáig jusson, milyen tanácsot tudsz adni a legfiatalabb generációnak?
– Amikor én gyakorlok, nem ülök két órát a zongora mellett. Azt hiszem, az túl unalmas. Hajlamos vagyok inkább tíz percet gyakorolni, aztán felállok és mást csinálok, aztán visszaülök, és megint gyakorlok tíz percet, aztán megint más csinálok, aztán öt percet gyakorlok, de ezt nem javaslom minden kezdőnek.
