A Sok hűhó semmiért fotóspróbája után, a Centrál Színház nézőterén arról beszélgettünk, hogy mennyire hasonlít Beatrice-ra, aki félti a szívét a szerelemtől, a fájdalomtól, a férfiaktól. Lia szerint nem jó, hogy a nők akarják hordani a nadrágot a férfiak helyett.
Nagy kötés van a kezén, mi ez a sérülés?
Próba közben szereztem. Esküvő, nagy drámai jelenet, és Hero, vagyis Ágoston Kati elájul. Őt el kell kapnom, de úgy, hogy közben térdre esek és libbentem hátra a szoknyám. Tegnap próba közben, ahogy libbentettem, olyan hirtelen nyúltam hozzá, hogy kicsavarodott a kezem. Be is dagadt, ezért most alaposan bekötöttem, hogy ne nagyon mozogjon az ujjam, mert nagyon fáj. Főpróbahéten előfordul, mert az ember már annyira fáradt, csúcson jár az idegrendszere. Sokkal hirtelenebb mozdulatokat tesz, amit nem tud kontrollálni. De az előadások alatt már harmóniába kerül az izgalom és a nyugalom.
Azt mondják, ez a szerep, Beatrice, önnek való, mintha önről írta volna Shakespeare.
Puskás Tamás osztotta rám, és azt kérte, ne akarjak erőteljesebben, vehemensebben játszani, mert az a szerep annyira én vagyok, hogy nem kíván pluszszínt. Pedig próbálkoztam, hoztam a próbára harcosabb, viharosabb színt, dühösebbet, karcosabbat, tehetetlent, de nem kérte. Én nem egy fiatal lány vagyok, nem is egy fiatal lányt akarok játszani, hanem olyan nőt, aki sokáig nem akart férjhez menni. Boldogan élt ebben a szabadságban, de közben mégis teli van hiányérzettel. Csak látszólagos a boldogság, a szabadság, mert ott a nagy hiány, hogy jó lenne egy szerelem, társ. Csak hát nagyon fél attól, hogy ezt az embert közelebb engedje magához. De amikor meghallja, hogy Benedek beleszeretett, az megint egy más helyzet.
Ez ma is igaz. Honnan tudta akkor Shakespeare? Már akkor is „kiheréltük” a férfiakat?
Így van. Abban a korban Beatrice azért kuriózum volt, ma meg ez a jellemző. Annyira szeretjük a nadrágot hordani és azt éreztetni a férfiakkal, hogy sokkal inkább férfiak vagyunk, mint ők, hogy az valami döbbenetes. Aztán meg elvárjuk tőlük, hogy legyenek férfiak. Elvárjuk, hogy: bánj velünk nőként, ugyanakkor meg mi magunk férfiakká tesszük magunkat. Azt nem értjük, miért nem a férfi változik? Sokkal egyszerűbb lenne, magamon változtatni. A férfiak is fognak változni, akkor ha mi, nők hajlandóak leszünk szoknyát húzni. Természetesen a nemünk különböző, de a jogaink azonosak. Az egyenjogúsítás nem azt jelenti, hogy én férfi lennék. Hiszen gyönyörű dolog nőnek lenni, nyilván férfinak is az.
Ez ma is nagyon nehéz.
Ez állandó harc lesz. Megállíthatatlan, hogy a nők állandóan boldogtalanok attól, hogy a férfiak nem olyanok. A férfiak állandóan boldogtalanok attól, hogy miért nem olyanok a nők. A másikon nem fogunk tudni változtatni. Mi állandóan belefagyunk élethelyzetekbe, rossz szerepekbe. A saját páncélunkat nem akarjuk levenni, mert akkor védtelenek leszünk. Változzon meg a másik, én meg hadd maradjak olyan, amilyen. De közben meg attól szenvedek, amilyenné tettem magam.
Attól, hogy ön ezt tudja, átlátja, a saját életében alkalmazza is?
Azt veszem észre, ha egy probléma, egy konfliktus kerül elém az életben, én megpróbálok nekifutni, de egy idő után rá kell jönnöm, hogy rá fogok menni. Azt a módszert kell megváltoztatni, amivel nekifutok. Nem lehet, hogy van rajta egy ajtó? Vagy valami, amivel át lehet rajta mászni? Ha már vérzik a fejünk, akkor az egy jelzés, hogy nem így kell.
Az is nehéz lehet, hogy főpróbahéten anya, háziasszony is legyen.
Izgulok, ilyenkor borzasztó nehéz a hétköznapokat csinálni. De mindig nagyon jó hazamenni a gyerekhez, ez nem kérdés. Ilyenkor kevés időt tudok vele tölteni. Kértem is, hogy pénteken jöjjön el a nyilvános főpróbára.
Hány éves Misi?
Tizenkettő, már kiskamasz.
Mindig megnézi?
Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá, hogy jöjjön. Amikor kicsi volt, mindig mondtam, hogy úgy szeretném így behajtogatni a zsebembe, és hozni magammal. De legalább annyi, hogy azon az estén itt van körülöttem. Mégiscsak együtt lehetünk.
Kritikus?
Igen. Ő még nagyon tiszta szemmel ül be a színházba. Amikor pici volt, okozott kellemetlen pillanatokat. Volt valami gyerekelőadás, amin fölállt és mondta: menjünk már ki, mert annyira unalmas, hogy belehalok! Ezer decibel hangosan, és kiviharzott a nézőtérről. Most már jóval tapintatosabb. Nekem mindent megmond, azt is, ha valami nem tetszik. De nem bántó szándékkal, hanem észérvekkel.
Jók a meglátásai?
Igen, nagyon.
Színész lesz vagy rendező?
Nem tudom. Az Illatszertárt megnézte hatszor, és közölte, hogy neki lennének ötletei, mit csináljunk másként. És kitalálta, hogy meg szeretné rendezni. De szerintem ez csak gyermeki érdeklődés, hogy miként áll össze az előadás. Már elkezdte az osztályában kitalálni, hogy kire milyen szerepet osztana.
Keveset szerepel a lapokban mostanában.
Nagyon furcsa, hogy a bulvár azt gondolja, ha valaki a televízióban van, akkor bármit lehet vele csinálni. A bulvár nem hiányzik, de azt szeretném, ha a Beugrónak lenne tévécsatornája.
Boldog, jól van, minden rendben?
Egyébként igen. Megkértem az anyukámat, hogy ma reggel és holnap, mi lenne, ha ő kelne reggel Misihez. Mert minden reggel hatkor keltem, volt megbeszélés tizenegyig, csak egyszer hadd aludjak fél nyolcig. De mielőtt elment, Miska természetesen bejött hozzám elköszönni, rá azért felébredtem. Az iskolai dolgait ilyenkor is ugyanúgy meg kell nézni, bevásárolni, sok mindent kell csinálni. Muszáj.
Emlékszem, amikor először beszéltünk, éppen kisföldalattin utazott.
Most is azzal járok, jóval kényelmesebb.
És megismerik?
Hogyne. Vidéken nőttem fel, ott az a természetes, hogy mindenki mindenkinek köszön, de itt valahogy kialakítottam azt, hogy magamban vagyok, gondolkodom, nem keresek szemkontaktust. Nem zárom be magam, csak elvagyok a gondolataimmal. Ezt tiszteletben tartják. De az is jópofa, ha valaki rám köszön. Jobb, ha nem falak, hanem élő emberek közlekednek az utcán, és van köztük kapcsolat.
1970-80-as évek
Hatvanban születik 1971. november 23-án. Az édesapja szakács, ami miatt a család sokat költözik. Éltek Salgótarjánban, Visegrádon, Esztergomban, Mátraházán és Dömösön.
1990-es évek
1993-tól a Pinceszínháznál dolgozik, majd 1997-től a Bárkában.
2000-es évek
2003-ban születik meg Csányi Sándortól kisfia, Mihály. 2002–12-ig az Új Színház társulatát erősíti. A televíziós sorozat, a Beugró állandó szereplője. 2012 óra a Centrál Színház tagja. Ebben az évben lesz a Csillag születik zsűritagja is.
Napjainkban
Vagy hét színdarabban játszik, köztük a Centrálban most bemutatott Sok hűhó semmiértben.
