Harminc éve kitart egymás mellett a népszerű színészházaspár. Kérdéseinkre külön-külön válaszoltak – szinte ugyanúgy! Holnap ünneplőben várják a vendégeket.
– Hogyan készültek a húsvéti ünnepekre?
Sz. T.: – A húsvétnak úgy belsőségekben, mint külsőségekben megadjuk a módját, élvezzük a szépségét. Amióta ezen a gyönyörű helyen lakunk, feldíszítjük a kertet, tojásfát állítunk. Ezeket mi nagyon szeretjük.
Zs. A.: – Mindent kimostam, terítőket, függönyöket, ágyhuzatokat. A dekorációkra nagyon odafigyelek. Van tojásfánk, és évek óta készítek asztali díszt, amelyet én magam találtam ki.
– Holnap lesz önöknél locsolkodás és hímes tojás?
Sz. T.: – Természetesen. Felkelünk, ünneplőruházatba tesszük magukat, majd verset mondok és meglocsolom Andreát. Alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz mérten vannak parfümjei, pontosan tudom, melyiket szereti, és a saját parfümjével locsolom meg, mert arra gondolok, szerencsétlen hölgyeknek a különböző női-férfi illatú parfümökkel milyen rossz lehet az egész napjuk. Ezért pedig vagy a fűben kell a tojást megkeresnem, vagy ő maga adja át nekem.
Zs. A.: – Igen. Tibor verset mond, és a kedvenc kölnimmel meglocsol, cserébe tojást kap.
– Húsvéthétfőn mi kerül az asztalukra?
Sz. T.: – Ez nekem meglepetés. Mindent Andrea készít. Okleveles szakácsnő, fantasztikus dolgokat művel a konyhában.
Zs. A.: – Bárány lesz római tálban sütve, sok-sok zöldséggel, mert most kemény diétán vagyok.
– Ki a főnök a konyhában?
Sz. T.: – Nekem nem is szabad oda bemennem. Én csak mosogatok, rendet teszek és tálalok, kiválasztom a szalvéta színét… Ez az én feladatom.
Zs. A.: – Nem szeretném, ha Tibornak szerep jutna a konyhában. Állandóan lábatlankodik és ezerszer megkérdezi, mit segíthet. Csak jót akar, de borzasztóan csinálja, és nem azt, amit kérek tőle. Egyszer például az összes zöldséget Julienne-formára vágtam, aztán valami feladat elszólított a konyhából, és addig ő a nagy szorgalmával szépen kidobta a kupacokba helyezett zöldségeket. Azt hitte, szemét.
– Emlékeznek az első találkozásukra?
Sz. T.: – Természetesen. Az Operettszínház főbejáratánál történt. Készültünk az első müncheni vendégjátékunkra. Előtte nem találkoztunk személyesen. Az olvasópróba végeztével odaléptem hozzá. Egy hófehér rókabunda volt rajta, karján egy hófehér kutyussal. Nagyon csinos volt. Én addig nem beszéltem németül, és kértem, segítsen nekem a szövegtanulásban. Erre ő azt válaszolta, hogy: „Tudja mit? Tanulja meg egyedül.” Aztán elkezdtük a táncpróbákat, abban pedig én voltam a tapasztaltabb, így Andrea a segítségemre szorult, amit önzetlenül fel is ajánlottam neki. Innentől kezdődött az egymás kölcsönös becserkészése, és mindketten engedtünk a másiknak. Ez harminc éve történt, és huszonkilenc éve vagyunk házasok.
Zs. A.: – Az egy operettszínházi történet volt a Marica grófnő kapcsán. Az olvasópróba után az üvegajtó előtt megvárt, és magázódva odalépett hozzám. Akkoriban kedvelt vendégművész voltam külföldön, isteni fizetéssel, és egy fehér rókabundát viseltem, a hónom alatt pedig a szintén fehér kiskutyám volt. Magázódva nekem és a kutyának is köszönt: „Jó napot kívánok! Kezit csókolom! Majd tessék velem kesztyűs kézzel bánni, mert nem tudok németül, csak angolul.” Erre én visszakérdeztem: „Magával tanuljak? Majd szépen megtanulja egyedül. Találkozunk legközelebb!” Ez volt az első személyes párbeszéd, de aztán jöttek a táncórák, és én kértem segítséget tőle.
– Három évtized együtt. Mi a titkuk?
Sz. T.: – Ezt többen kérdezték már. Más házaspároktól eltérően nem csak egy lakásban, hanem egy autóban és többnyire egy színpadon, egy produkcióban létezünk. Persze szó sincs róla, hogy külön nem vállalnánk felkéréseket akár itthon, akár külföldön, de ha közös munka adódik, annak csak örülünk, és tényleg élvezzük. Nagyon jó együtt dolgozni. Ha ezt nézzük, akkor a mi harminc évünk felér hatvan évvel is. A jó kapcsolat titka a kölcsönös megbecsülés, tisztelet és az, hogy hinni kell a másikban. Az ember a kertjét is gondozza, a házasságot is ápolni kell.
Zs. A.: – Mindketten voltunk már házasok, nem ez az első próbálkozásunk. A tapasztalatom az, hogy ha a másik nem veszi észre az odaadásodat, a kákán is csomót keres, az nem jó. Fontos, hogy érezd, megbecsülnek. Pontosan nem tudom, mi lehet a titok, de az én előző próbálkozásaim kudarcot vallottak. Magamban kerestem a hibákat, majd találtam egy olyan embert, aki figyel rám. Ha például elmegy vásárolni, hoz egy csokor virágot.
– Biztos önök is vitatkoznak néha…
Sz. T.: – Nem vitatkozunk, inkább olyan helyzetek fordulnak elő, melyeket meg kell beszélni, és nem hiúsági kérdés, hogy kinek van igaza. Szerencsére azonosak a nézeteink, különben nem lennénk együtt ennyi ideje. Amikor nehézség van, akkor Andrea általában kiabál. Kérdezem is: Na, de miért velem? Erre ő: Hát te vagy itt, kinek mondjam?
Zs. A.: – Miután én vagyok az elevenebb, hirtelenebb, én szoktam elkezdeni ordítani, de nem feltétlenül rá vagyok mérges, viszont ő van itt, így vele kiabálok. A békülést is inkább én kezdeményezem. Amikor dolgozunk, akkor nem házastársak, hanem munkatársak vagyunk, és vele talán kissé élesebb hangot megengedek. Lehet, hogy az a hír is járja, hogy kissé élesebb nyelvű vagyok munka kapcsán, igaz lehet, Tibor pedig körülményesebb. Elmondja ő is, amit akar, csak udvariasan.
– Megmondják egymásnak, ha nem tetszik a másik alakítása a színpadon?
Sz. T.: – Rögtön nem, mert ki tudja, mi az oka, hogy ezt érezzük. Nem ismerjük mindig az aktuális helyzetet, nem vehetek észre minden részletet. Lehet, hogy két nap múlva hozzuk szóba, aztán csendesen megbeszéljük.
Zs. A.: – Nem, a legtöbbször később. Erre kiváló alkalom lehet egy pohár bor melletti beszélgetés, egy közös autózás. Meg kell találni az alkalmas pillanatot.
– Mivel töltik a szabadidejüket?
Sz. T.: – Mit? Olyan nincs! Andrea korhol is érte, de állandóan van valami pótolnivaló dolgom. Igyekszem nem hazavinni a munkát. Nehéz kikapcsolódni, de ha sikerül, akkor azt hiszem, az a kert rendezésében jelentkezik.
Zs. A.: – Nincs szabadidőnk, illetve sok is van, kevés is van. Csütörtökön például egész nap takarítottam. Kértem Tibort, jöjjön haza hamarabb a munkából, mégsem tudtunk késő estig leülni. Akadt tennivaló. Szeretünk kertészkedni, itt vagy a Balatonon, olvasni, közösen televíziót nézni.
– A művész úrhoz hozzátartoznak a nyaksálak. Tudják, hány darab lapul a szekrényükben?
Sz. T.: – Nem, sok van. Mindig szívesen hordtam zakót, és soha nem jártam fedetlen nyakkal. Engem ez egyben tart, így vagyok jól. Reggelente szépen felöltözöm, és átmegyek az irodánkba. Az ember másképp veszi fel a telefont egy trikóban, mint egy zakóban.
Zs. A.: – Rengeteg. Elmegyünk Olaszországba, kilátogatunk a piacra, sálat veszünk. Fellépünk Frankfurtban, sálat veszünk. Gimnazista kora óta szépen felöltözik reggelente, akkor is, ha csak az irodába megy, ami a házunk szomszédságában van. Szoktam kérni, hogy lazítson, de így érzi jól magát. Néha veszek neki melegítőt, és olykor fel is veszi, de a pizsamája már selyemből van.
– Hogyan szólítják a másikat?
Sz. T.: – Andrikának.
Zs. A.: – Tibcsinek.
Szolnoki Tibor
Édesapja katonatiszt, édesanyja bérszámfejtő volt. Gyermekként zeneiskolába is járt. Győrben kezdte pályáját, majd a Rockszínház miatt a fővárosba költözött. Később az Operettszínházhoz szerződött, majd megalapította Operettvilág Együttes formációját.
Zsadon Andrea
Édesapja orvos, édesanyja szintén az egészségügyben dolgozott. Debrecenben született, de a család a fővárosba költözött. A Zeneakadémia hallgatójaként gyakran bejárt a színművészeti főiskola óráira is. Debrecenben találták meg az operaszerepek, később az Operettszínházba jött.
