Sármos musicalsztár, operetténekes, lázadó ro-cker, és első operabemutatójára készül. Dolhai Attilát már sok szerepben megismerhette a közönség, ma gyermekkori csínytevéseiről olvashatnak.
Dolhai Attila 1977. január 7-én született Kisvárdán. Édesanyja ápolóként dolgozott, édesapja pedig a villamosiparban tevékenykedett. A későbbi musicalsztár szívesen emlékszik gyermekéveire, amikor a vidéki élet szabadságát élvezhette.
– Emlékszem, hogy a tehenek az utcán mentek, és mindegyik tudta, melyik kapun kell befordulnia, hogy rengeteget bicikliztünk, és mindig focibajnokságot rendeztünk, s a fődíj egy rekesz kóla volt, de volt olyan is, hogy a kanálisban halásztunk – magyarázza Dolhai. – A két bátyám mindig bandázott, én pedig igazi utánfutó voltam, mindig ott voltam velük. Rengeteget bigéztünk, ami egy olyan játék, amit két fadarabbal kell játszani. Sokat csavarogtam, már óvodáskoromban is előfordult, hogy nem mentem haza, hanem átugrottam valakihez, anélkül, hogy a szüleimnek szóltam volna.
A kis Attila és két bátyja rengeteg borsot tört szülei orra alá. – Emlékszem, egyszer letörtük a szobafenyő ágait, és hogy ne látszódjon, mi történt, ragasztóval visszatettük az ágakat. Aztán persze a fenyő egyáltalán nem nőtt már tovább, így végül mindenkinek feltűnt a turpisság – emlékszik nevetve az énekes. Egy alkalommal azonban Attila nagyobb bajt is okozott ennél, akkorát, hogy évekig nem is merte bevallani szüleinek az esetet.
– Minden évben volt nálunk valamiféle felvonulás, és a bátyáim már nagyon készültek rá, és fáklyákat készítettek. Édesanyám kórházban dolgozott, így volt géz, amit a botokra tekerhettek. Én egyszer meggyújtottam egy ilyen fáklyát, ami megégette a kezemet, ezért gyorsan elhajítottam az égő botot, ami egyenesen a szomszéd szalmakazaljába esett. Gyorsan odarohantam, hogy eltapossam a tüzet, ami elsőre úgy tűnt, sikerült is, de aztán felgyulladt az egész, és ki kellett hívni a tűzoltókat – meséli ma már mosolyogva a különös esetet az operettszínház sztárja.
– Végül sikerült megfékezniük a lángokat. A tűzoltó bácsi utána odahívott mindenkit, és annyit kért, mutassuk meg a kezünket. Mindenkinek tiszta kosz volt a keze, az enyém azonban ragyogott a tisztaságtól, ugyanis nekem első dolgom volt kezet mosni, hogy eltűntessem a nyomokat, így lebuktam, és a szüleimnek meg is mondták: biztos a kis Attila volt a tettes, de én még ezután is makacsul tagadtam. Csak évek múltán mertem bevallani édesapámnak és édesanyámnak, hogy én okoztam a tüzet.
