Miért gyógyít az ölelés minden korban?

Az érintés az a meleg fényű lámpa, ami végig ott van nekünk, anyaságunk mindennapi és vészhelyzeteken átsegítő kísérője – még akkor is, amikor a gyerek kikéri magának az egészet, hogy „jaj anya, ne már, ciki”. A legtöbb szülői tanács idővel változik, újraíródik, felülíródik, semmissé lesz – de egy dolog biztosan nem megy ki a divatból: az ölelés. Egymás felnőttként való megölelése és a gyerekek 

Virginia Satir (1916–1988) amerikai pszichoterapeuta, a családterápia úttörője, a melegszívű módszereket első ízben alkalmazó és valló szakember híres mondása – napi 4 ölelés kell a túléléshez, 8 a jólléthez, 12 a fejlődéshez – romantikusnak tűnik, de igaz, ma már egy sor kutatás támasztja alá. 

A hosszabb ölelések hatására csökken a stresszhormon, nő a „boldogsághormonok” – köztük az oxitocin – szintje, javul a pulzus, és jobb lesz az immunrendszer működése is. Más szóval: amikor megöleljük a gyerekünket, a szeretet kifejezése mellett, konkrét élettani előnyöket is biztosítunk számára. Kicsit olyan ez, mint a napi vitamin adagok – csak mindig kéznél van.

Korosztályok és ölelések

A babák érintés iránti igénye nem afféle modern „helikopterszülős” mítosz, hanem biológiai alapállapot. Már újszülöttkorban az ölelés jelenti a legősibb biztonságélményt: a karunk ritmusa, a test melege, a szívverésünk pont olyan közeg a babának, mint ahol eddig volt, csak itt kint több a fény és a hang, az impulzusok kavalkádja. Ezért is fontos az ölelés, és nincs belőle túlzás. 

Nem véletlen, hogy a világhírű majmos kísérletben a kölykök a puha, meleg „műanyához” bújtak, és csak rövid időre mentek a drótból készült anya-imitációhoz, amelyik az ételt adta. A tudósok akkor jöttek rá: a kötődés alapja nem a táplálás, hanem a kapcsolódás. Az érintés önmagában megnyugtat, szabályoz és biztonságot ad.

Babák

A babák ezt ösztönösen tudják – mi meg tanuljuk újra, amikor már a második altatásnál érezzük, hogy a karunk lassan felmondja a szolgálatot, de megtartjuk őket, mert így alszanak el. És igen, néha ők tartanak meg minket.

Ahogy nőnek a gyerekek, megjelennek a különböző szeretetnyelvek: van, aki rajzzal fejezi ki a ragaszkodását („nézd anya, ez te vagy, csak véletlenül három szemed lett”), van, aki attól van jól, ha együtt főztök a babakonyhában naphosszat, és van, aki továbbra is csak a karodba csavarodva szeret létezni. 

Kicsik

A testi közelség azonban még mindenképpen elsődleges marad. A bölcsisek ölelései például híresek: egyszerre kicsit nyálasak, kicsit csontropogtatóak, és a legváratlanabb helyzetekben törnek fel belőlük. A gyerek ebben a korban még nem takarja el, ha szüksége van ránk – simán felmászik ránk, mint egy akárcsak a szőrös maki a hatalmas anyamajomra.

És ezek az ölelések nem csak nekik jók: a szülők túlnyomó része ilyenkor kapja meg azt a bizonyos napi adag oxitocin-fröccsöt, amire szintén szükség van. Egy szülő is csak akkor működik jól, ha van miből adnia, fel van töltve az érzelmi éléskamrája. 

Az iskoláskor környékén megjelenik a stratégiai ölelés. „Most megölellek, de utána nincs matek.” „Ölelés jár, ha elviszel a játszóra.” Vagy épp fordítva: úgy vonja el magától a karodat, mintha legalábbis diplomáciai incidenst okozna, ha a barátai meglátják.

A jó hír, hogy ilyenkor is igényli a közelséget – csak máshogy.
A rossz hír, hogy néha tényleg alkut köt vele.

De a testi kontaktus továbbra is fontos a szabályozásban: a rituális napi összebújás, egy rövid simogatás, vagy amikor egy rossz nap után a gyerek szó szerint le sem száll rólunk – mind-mind azt jelenti: „még mindig a szülő a biztonság pontja”.

Kamaszok

A serdülőkor aztán a fizikai közelség feketeöves szakasza. A gyerek egyszerre vágyik rá és menekül előle. Olyan ez, mint amikor mi felnőttek is szeretnénk valakit, de annyira zavarba jövünk, hogy reflexből visszakozunk.

A kamasz fél az érintéstől, mert hirtelen minden túl sok neki: a teste, a teste határai, a hormonjai, a függetlenségvágya, a szégyenérzete. És a szülői ölelés ebben a kavalkádban már nem egyértelmű, úgyhogy néha az agya ilyenkor vészcsengőt kongat. 

De biztosan szüksége van rá – épp annyira, mint régen, amikor kis totyogó volt.
Csak már nem lehet a konyhában, vagy az iskola előtt, nyilvánosan száz másodpercig ölelgetni.

A kamaszölelés ezért sokszor a következő formákban jelentkezik:
– fél másodperc a folyosón, de ha jön a szomszéd, azonnal vége az idilli pillanatnak
– „véletlenül” odadől a kanapén
– a vállunkra támasztja a fejét, mintha csak fáradt lenne, de hajtogatja morcosan, hogy nem fáradt
– elviseli, hogy megigazítjuk a haját (ez már-már romantikus gesztus ebben a korban, és nagyon ritka)

A mi feladatunk ilyenkor „csak” annyi: ne adjuk fel, próbáljunk türelmesek maradni a szeszélyekkel szemben, ne erőltessünk semmit. Az ölelésből ebben a korszakban lesz egy finom, csendes, de még mindig erős kommunikáció.

A kamaszkor után, amikor a gyerekből felnőtt válik, sok családban nehéz visszatalálni a természetes érintéshez. A gyerekünk már egy felnőtt partneri kapcsolatban találja meg azt a közelséget, amit régen tőlünk kapott. Néhány családban ez teljesen rendben van – máshol kicsit hiányzik.

De ahogy a szeretetnyelvek alakulnak, úgy alakul az érintés is. Ha kicsi korában természetes volt, felnőttként is könnyebben jön vissza. Ha nem, akkor is tanulható – mert a testünk emlékszik rá, mit jelentett valaha biztonságban lenni valaki karjában.

És a legszebb: amikor egy felnőtt gyerek ölel meg bennünket, és hirtelen eszünkbe jut, hogy ugyanezek a karok nem is olyan régen még csak a derekunkig értek.

Miért csináljuk ezt az egészet?

Mert az ölelés a legegyszerűbb és leginkább természetes üzenet a világon: „itt vagyok, veled vagyok, biztonságban vagy.” A babáknak szükségük van rá a túléléshez, a gyerekeknek a fejlődéshez, a kamaszoknak a kapaszkodáshoz, a felnőtteknek a kapcsolódáshoz.

És nekünk, szülőknek is, természetesen, hogy eszünkbe jusson, mennyire jó a saját csemeténkhez tartozni fizikailag is, legalább naponta pár másodpercig.

Öleljetek sokat!