Nem hiszem, hogy van olyan szülő, aki a gyerekei mellett valaha is könnyű szívvel kimondta: „váljunk el”, aztán happy, meg sunshine és mindenki ment tovább fütyörészve. Nálunk sem így történt. A döntés előtt hónapokig, talán évekig is csendben gyűlt a feszültség. A gyerekek persze mindent éreznek. Felnőttekként azt hisszük, a baj a mi titkunk marad, de ez önámítás, a csemetéknek már a nézéséből is tudjuk, hogy mindennel képben vannak. Valóságos röntgenszemek ezek, és eszement pontos, ösztönös érzékek, amelyekkel észreveszik a hang eltérő tónusát, a félrenézést, a reggelizőasztalnál beálló kínos némaságot.
Amikor kimondtuk, hogy külön folytatjuk, az első gondolatom az volt: „mi lesz most velük?”. Nem az új lakás, nem a számlák, nem is a magány ijesztett meg – hanem az, hogyan fogják a gyerekek feldolgozni azt, hogy a világuk kettészakad.
Sokat olvastam akkor arról, hogy lehet-e jól válni. A legtöbb helyen azt írták, hogy igen, ha a gyerek érzelmi biztonsága nem sérül. A valóságban hiába ez a magától értetődő cél, olvasni ilyet könnyű, megélni piszok nehéz.
Az első időkben nem is volt idő érzelmeskedni, minden a logisztikáról szólt: mikor kihez megy, mit csomagolunk, melyik házban marad a plüsskutya. És közben az ember próbál nem sírni, amikor a gyerek azt mondja: „anyu, apa holnap már itt maradhat?”
Következtetés: a „jó válás” nem a körülményekről szól, hanem a jövőbeni viszonyról. Hogy tudunk-e még egymásra tisztelettel nézni. Hogy a másik szülőt nem a másik térfélen pattogó kis gumilabdának látjuk, hanem barátként, szülőtársként gondolunk-e rá, dacára annak, ami történt.
Persze, vannak napok, amikor ez nem sikerül. Amikor a düh mindennél erősebb, és az ember legszívesebben minden közös emléket törölne. De a gyerekek miatt újra és újra vissza kell találnunk a közös nevezőhöz. Mert ők a válás után is kettőnk gyerekei maradnak, egyszerűen nem lehet kikerülni ezt a kapcsolódást.
Egy barátnőm mondta egyszer, hogy a válás utáni időszak olyan, mint amikor újra kell tanulni közlekedni egy városban, ahol megváltoztatták az összes iránytáblát. A régi utak nem vezetnek sehova, és időbe telik, mire megtaláljuk, merre van az otthonunk. De nem lehet megúszni: muszáj új térképet rajzolni.
Az első nagy felismerésem az volt, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni. Bőven oké, ha elég jó vagyok. Ha meghallgatom őket, ha nem magyarázom túl, ha elmondom, hogy most nekem is nehéz, de együtt meg fogjuk oldani. A gyerekek hihetetlenül rugalmasak, ha érzik, hogy őszinték vagyunk velük. Én azt vettem észre, hogy egész megnőnek ilyenkor, szinte felnőtt módon tudtunk sokmindent megbeszélni, amiket annak előtte soha. Meg is lepődtem, milyen csodás gyerekeim vannak, és hogy ez az egész pont a bajban lesz ilyen kristálytisztán éles.
A második felismerésem pedig az volt, hogy nem szabad a gyereket eszközként használni. Ez banálisan hangzik, de a hétköznapokban nagyon könnyű elcsúszni. Egy-egy odaszúrt megjegyzés, egy leheletnyi rosszindulat a másik szülővel szemben – és máris ott vagyunk, ahol nem akartunk lenni. A nyomasztó teleregényben, ahol utáltuk a főszereplőt, mert ármánykodott. Bizony én is elkövettem hibákat, és megtanultam bocsánatot kérni. Kimondtam rossz mondatokat, és megtanultam ezeket megsemmisíteni, nem csak kifelé, de magamban is.
Sokszor gondolkodom azon, milyen emlékei lesznek a gyerekeimnek ebből az időszakból. Talán arra fognak emlékezni, hogy két otthonuk volt, két ágyuk, két fogkeféjük, de mindig volt kihez hazamenniük. Talán majd egyszer megértik, hogy a válás nem azt jelentette, hogy megszűnt a családunk – csak más formát öltött. Így vagy úgy, de együtt vagyunk, csak egyszerre nem vagyunk egy helyen. Persze arra az elejétől fogva ügyeltünk, hogy ha olyan esemény van, ami a gyerekeket érinti, azon mind a ketten legyünk ott. Együtt mentünk a táncgálára, a szavalóversenyre, az iskolai bolhapiacra és így tovább. Nem a minden rendben van látszatát akartuk kelteni ezzel, csak figyelembe vettük, hogy ezeken az alkalmakon a gyerekek az elsők, így mi is elfértünk egymás mellett.
Most, évekkel később már tudom, hogy a válás nem kudarc, hanem döntés. Döntés arról, hogy nem hazudunk tovább sem egymásnak, sem magunknak, sem a gyerekeinknek. Hogy inkább két békés nappali, mint egy háborús konyha.
És ha valaki azt kérdezi tőlem, lehet-e „jól” válni, azt mondom: nehéz ügy, de lehet. De csak akkor, ha a „jól” szótól nem azt várjuk, hogy hogy fájdalom nélkül, mindenkit letarolva, a másikat a földbe tiporva, hanem azt, hogy tisztességgel, felelősséggel, emberséggel, és a gyerekkel szemben őszintén.
Nem vagyunk szuperhősök. Csak halandó szülők, akik próbálják a lehetetlent: szeretni akkor is, amikor minden szétesett körülöttünk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.