A barátnőm eltűnt az életemből… aztán a szülőszobán tért vissza

Egy barátság sokféleképpen érhet véget. Lehet hatalmas veszekedés, csapkodás, sírás, a világ két végébe költözés, de van egy másik, talán sokkal nehezebben megfogható verzió is: amikor csendben, lassan és finoman kopik ki az életedből az, akiről azt hitted, örökre melletted marad. Nincs benne dráma, nincs „utolsó beszélgetés”, csak egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem tudod, melyik sorozatot nézi, milyen a munkahelye, vagy kit utál éppen teljes szívéből. Évek telnek el, és a valaha szinte testvérként szeretett barátod egyszer csak az „távoli személy, akikről mégis mindent tudok” kategóriába csúszik.

Nekem is volt ilyen barátságom. Általános iskolában padtársak voltunk, ezután elválaszthatatlan barátok lettünk. Még a hajunkat is ugyanúgy befonva hordtuk minden nap, hasonló ruháink voltak, az osztály kis gonoszkái hülye ikreknek csúfoltak minket. Később még egyetemre is együtt jártunk, sőt, egy ideig együtt is laktunk, hogy megspóroljuk a kollégiumi élet nehézségeit. Együtt ettük a menza megunhatatlan rántott sajtját, együtt sírtunk az első szakításainkon, együtt röhögtünk azokon a hajnalokon, amikor már mindkettőnk szeme remegett a fáradtságtól. A többi „együtt” szóval kezdődő dolgot nem is mondom, úgyis tudjátok, bulik, tánc, tütüke, sok kimaradás, rock and roll. 

Akkor úgy tűnt, semmi nem választhat el bennünket. Aztán valahogy mégis megtörtént. A két felnőtt élet külön irányba indult el. Az eltávolodás lassabb folyamat volt, talán éppen ezért maradt észrevétlen. Párkapcsolatok, munkahelyek, költözések — és mire észbe kaptunk, már nem volt kapcsolódó életünk, csak egy nagy, közös múltunk – többet beszéltünk telefonon, később a social media adta csatornákon keresztül, mint élőben. Heti egy emoji kapcsolatban voltunk, jobb, mint a semmi alapon. 

Nem is sejtettük, hogy ugyanabban az évben lettünk várandósok. Nem beszéltünk róla, persze. Én babonából, és azért sem, mert fura lett volna üzenetben elküldeni: „Képzeld, terhes vagyok!” Babafej emoji és szív, szív. A sorsnak azonban ennél jóval direktebb humora és több bátorsága volt: ugyanabba a kórházba kerültünk, ugyanazon a héten. Egyik reggel pedig a folyosón, kócosan, fájásmérő CTG-vel a hasamon, megláttam őt. Ő meg engem. A pillanat egyszerre volt abszurd, fájdalmas és persze szívet melengető.

Az első mondat valami olyasmi volt, hogy „Úristen, te is?” Mire mindketten nevettünk, aztán sírtunk egy picit, ölelkeztünk és ettől fogva egymás szobájában töltöttük a kórházi órákat. A régi történetek, a közös poénok, a nagy hallgatások is előkerültek. Minden abszolút ismerős volt és igazán olyan hangulatba kerültünk, mint akik előző nap találkoztak utoljára. Ez a hosszú barátságok aranykulcsa, mindig bele lehet rázódni újra. 

A szülés mindkettőnknek jól és komplikációmentesen sikerült. Nekem lányom lett, neki fia. Két kimerült amazon voltunk, viccesen kiszolgáltatott állapotban, úgyhogy volt min nevetni naphosszat. A két édes kisbaba annak rendje és módja szerint az alszik-sír-eszik-kakil pontok alapján alkották meg a napirendet, mi meg pletykálni a rettenetes és ízetlen kávékat adó automatához jártunk ki a folyosóra. Négy nap bulira rendezkedtünk be. 

Volt filmes jelenet, összecsiszolódó nehézség is persze. Egyik reggel, amikor valamiért nem ment nekem a szoptatás, akárhogy próbáltam, kiborultam. Hiszen addig minden rendben volt és úgy, ahogy, de szoptattam. A harmadik napon azonban mintha elvágták volna ezt az egészet, sehogy nem akart összejönni. A lányom úgy nézett rám, mint aki már most csalódott bennem, én pedig potyogó könnyekkel dünnyögtem, hogy „nem tudom megcsinálni”. Egyre feszültebb voltam és persze, ettől a baba is csak nyugtalanabb lett. És akkor ő, az én régi-új barátnőm odaült mellém, megfogta a lányomat, és olyan természetességgel segített mellre tenni, hogy onnantól már minden sínre került közöttünk a picivel. A helyzet bájosan volt abszurd — két, frissen varrt nő, (nem szatén) pizsamában, kócosan, tejfoltos pólóban, betétes bugyikban, mégis, mint két szuperhős, együtt küzdenek ebben a teljesen új, félelmetes anyaság-kvarcjátékban. Ugrálnak ide-oda a cicik és üvöltő kisbabák között, mint Donkey Kong és társai, és közben úgy érzik, hogy a szünet alatt is végig azonos pályán mozogtak, csak épp nem látták egymást. 

A barátságunk azóta is töretlen, azzal együtt, hogy az elmúlt fél évben valami mássá váltunk mindketten. Most már két nagyon komoly anya vagyunk, napi hisztikkel, sótlan spenótokkal, irgalmatlanul felpakolt babakocsikkal, és szigorúan porontyok jelenlétében való lelkizésekkel. 

De legalább újra van közös élményünk, közös ritmusunk, hasonló szorongásunk és sírós humorérzékünk: babakocsi mellett, peluscsere közben, a játszótérről élőzve, kergetve két, sehova nem siető, de mindenhová hipp-hopp felmászó totyogót.

Megyünk tovább így, nagyon remélem, hogy most már megmaradunk egymás mellett, és a barátság nem kerül a fagyasztóba újabb tíz évre. Szerintem az ilyen komoly és hosszabb barátságok egyébként sem képesek végleg elkopni. Olykor csak úgy esik, hogy várnak. Várnak egy pillanatot, egy új fejezetet, egy kórházi folyosót, egy ízetlen csurgatott kávét, vagy egy születést. Sőt, a barátságok maguk is újjá tudnak születni — néha pont akkor, amikor mi magunk is.