Mit kezdjünk azzal, ha a gyerek már sehova nem akar velünk jönni?

Szombat délelőtt van, igazi őszi napsütés, a kutyák már az ajtóban toporognak, a póráz csilingel, a termoszban gőzölög a tea. Én sportcipőben, futódzsekiben, tele lelkesedéssel. Ma kirándulni mennénk, mint eddig minden hétvégén, amikor a táncrendünk megengedte. Imádjuk ezeket a közös programokat, kisebb-nagyobb csavargásokat, szabadtéri lángosozásokat, a gyönyörű erdőt! 

„Palkó, indulunk!” – kiabálok a nappali felé, de ezúttal a válasz elmarad. Beljebb küzdöm magam, átesve a hiperboldog és izgatott kutyákon. A kanapén a tizenhárom éves fiam, görög szobor testtartásban, elmélyülten a telefonját bámulja, fülében fülhallgató, arca rezzenéstelen. „Gyere már, a kutyák is várnak!” – próbálkozom még egyszer lelkes hangon és kézjelekkel hozzá, bár valami nem stimmel itt, azt is érzékelem. 

Palkó fel sem néz. „Menjetek nyugodtan nélkülem.” – mondja, csak úgy, közömbös hangon. 

Egyetlen mondat, mégis mintha valami késdobálás lenne a levegőben. Meglepődöm, és nem is igazán tudom eldönteni, hogy inkább dühöt vagy szomorúságot érezzek. Aztán csak állok ott az előszobában, cipőben, kulaccsal, pórázzal a kezemben, és valami olyasmit érzek: „Elrontottam.”

A legtöbb szülő szerintem ismeri ezt az érzést. Amikor a gyerek hirtelen más világban él, más ritmusban, és mi csak kapkodjuk a fejünket. Még nem is olyan rég közös programok, túrák, sárban csúszkálások, kutyás kalandok, hosszú tekergések – most pedig némaság és egy kijelző fénye. A bűntudat ilyenkor gyorsan jön: miért engedtem ennyit a telefonozásból, miért nem tiltottam meg, miért nem vettem észre, hogy bezárkózik?

Pedig az igazság az, hogy ez a szülői bűntudat nem a hibákról szól, hanem a kapcsolódásról. Arról a félelemről, hogy elveszítjük a fonalat. Hogy amit eddig közös programnak, megosztható élménynek hittünk, az most már csak nekünk fontos. És persze tudjuk, hogy ez természetes, mégis benne van a „biztos uncsik vagy már teljesen cikik vagyunk” szülői sértődős attitűd is. Részemről benne van legalábbis.

De hát, mit tudok tenni? Palkó élete most már nagyrészt online zajlik. Barátok, játékok, rövid videók, mémek – egy világ, amit csak kívülről látok, és őszintén szólva, nem is mindig értek. Az online tér ugyanolyan valóság, mint az erdő: csak másképp néz ki, és más szabályok irányítják – mantrázom mosolyogva, amíg a kutyákkal felérek a kedvenc tisztásunkig. 

Ha nagyon kritikus akarok lenni magammal, úgy érzem, lemaradtam. Mire megtanulok egy új appot, a gyerek már kettővel tovább van. Néha próbálok tiltani, máskor tárgyalni, de egyik sem működik igazán. Ráadásul, amikor megtiltok neki valamit, akkor beáll a sértődés és egyből ugrik a közös program, még ha lett volna is rá esély, akkor is. 

Leginkább azt érzem, hogy elveszítettem a mi kis szuper aranyfonal-kapcsolatunkat. És ha a legtitkosabb őszinteséget veszem elő, néha bizony irigy is vagyok: milyen könnyen mosolyog Palkó, amikor a barátaival csetel, miközben én az utóbbi időben csak egy-egy félmondatot kapok tőle.

És talán ez az a pont, ahol sok szülő kimondja: „Most már késő.”

De nincs olyan, hogy késő. Csak olyan, hogy másképp kell kezdeni.

Elhatároztam, hogy nem tiltok többé, hanem kérdezek. Amikor Palkó mutat nekem valamit a telefonon, nem legyintek, hanem rákérdezek, mi ez, miért fontos neki. Nem mindig értem, de nem is ez a lényeg – hanem hogy érdeklődni szeretnék és nem csak folyton akarva vagy akaratlan lerázni őt. Hogy legyen egy olyan apró pillanat, amikor nem szülő és gyerek beszélget, hanem két ember. Ez is lehet egy remek közös program. 

A beszélgetésekből azután lassan születnek új keretek. Például, hogy a vacsoraasztalnál nincs telefon, de cserébe együtt nézünk meg egy vicces videót utána. Hogy hétvégén néha kijön velem a parkba – nem túrázni, csak sétálni a kutyákkal, ahogy régen is éltünk. Hogy a képernyőidő nem tiltás, hanem közös döntés: „Nézzük meg, mennyit vagy online, és próbáljuk meg közösen lejjebb venni.”

A következő hétvégén megint elindulok a kutyákkal. Most már nem szomorúan. Másképp. Tudom, hogy ez nem vereség, hanem átalakulás. Este megmutatom Palkónak a túrán készült képeket. A gyerek pedig felnevet az egyiken, ahol a kutya belecsúszott a patakba, és csak ennyit mond:
– Legközelebb én is jövök. De csak ha viszünk chipset.

Elmosolyodom. Talán nem is rontottam el. Csak most meg kell tanulnom, hogy kettőnk kapcsolata néha másképp néz ki, mint régen. 

– Persze hogy veszünk chipset. Többfélét is!