Guns N’ Roses – Budapest 2025: maratoni nosztalgia és megújulás a Puskás Arénában

A 2025-ös budapesti Guns N’ Roses koncert valóban különleges esemény volt minden hazai rockrajongónak – nekem pedig egészen személyes jelentősége volt, hiszen 33 évvel ezelőtt láttam őket először élőben. Most, egy újabb korszak határán, a Puskás Aréna csaknem telt háza és a közönség várakozása egyszerre teremtett nosztalgikus és izgalommal teli atmoszférát, ahová a zenekar nemcsak múltbeli sikerei emlékét, de valódi, megújult energiát is elhozott.

Egy zenekar, akikért érdemes koncertre járni: a Guns N’ Roses

Különösen szembetűnő volt a friss lendület, amit az idei dobos csere hozott: Isaac Carpenter debütálása a zenekarban valódi revelációként hatott. Éveken át sokan kritizálták a G’n’R dobosait, most azonban Carpenter folyamatosan feszes, inspirált játékával új alapokat adott a show-nak – minden üteme pontosan illeszkedett a zenekar klasszikus rock-dinamikájához, és a legnagyobb stadionokhoz méltó erőt vitt az előadásba. Erősen meghatározó volt Richard Fortus személye is, aki nem csupán hangzásban, de mozgásban, külsőben is az egykori alapító, Izzy Stradlin karakterét idézte meg, tisztelegve a zenekar gyökerei előtt, de mégis egyfajta kortárs profizmust hozva.

Axl Rose a korábbi évek nehézségeire rácáfolva egészen kiemelkedő formában tért vissza. Hangja évtizedes távlatból nézve talán most volt a legjobb állapotban az elmúlt húsz évben: a korábbi kritikus mélypontokkal szemben ezúttal tisztán, erővel, kontrolláltan énekelt végig csaknem négy órát – mindezt úgy, hogy közben a színpadon is a megszokott energia, lendület jellemezte. A közönség reakciója is visszatükrözte, mennyit jelentett Axl idei teljesítménye: végre visszakaptuk a zenekar klasszikus lelkét.

A koncert dramaturgiája tudatos egyensúlyban tartotta a nosztalgiát és a megújulást. Már a nyitó „Welcome to the Jungle”-lal is elementáris erővel rángatott vissza a zenekar a nyolcvanas évekbe, de a teljes műsorfolyam szépen váltogatta az ikonikus dalokat (mint a „Sweet Child o’ Mine”, „Paradise City” vagy „You Could Be Mine”) az újabb, frissebb szerzeményekkel, illetve néhány, stílusosan újragondolt feldolgozással. Rajongói szemmel nézve számomra a „November Rain” volt az este csúcspontja: Axl briliáns zongorajátéka, a stadiont betöltő refrén, Slash szenvedélyes szólója mind-mind azt az érzést hozta el, mintha a zenekar fénykorába csöppent volna vissza minden jelenlévő.

A koncert látványvilága nem a túlzó pirotechnikán, hanem a zenei jelenlét intenzitásán alapult. A háttérvetítések visszafogottan, bár néha már kissé repetitíven kísérték a dalokat, kiemelve a klasszikus szimbólumokat, a fények és árnyékok pedig szinte testközelbe hozták a zenészeket.

A kritikus pont: a hangosítás

Mindezek mellett azonban ki kell emelni, hogy a koncert hangosítása komoly hiányosságokat mutatott. A koncert hangzásának talán legjellemzőbb sajátossága volt, hogy Slash gitárja végig kiemelkedően, szinte aránytalanul dominánsra volt állítva, miközben az éneksáv gyakran elmosódott, kásás maradt. A nagy stadion adottságai különösen nehézzé tették a tiszta és kontrasztos hangzás elérését, és bár a zenekar energikus előadása minden felmerülő problémát igyekezett ellensúlyozni, ez a technikai hiányosság sajnos visszatetsző pontként nyomta rá bélyegét az összképre.

Számomra több mint három évtizede tartó Guns N’ Roses-rajongásom egyik legemlékezetesebb állomása marad ez a maratoni, 3 óra 34 perces budapesti koncert: az a pillanat, amikor „November Rain”-t élőben hallgatva újra és újra átélhettem mindazt, amiért ezt a zenekart valaha is megkedveltem. A G’n’R mostani felállása, különösen Isaac Carpenter dobos energikus, pontos játéka és Axl Rose magára találó hangja révén ismét képes azt az érzést és minőséget hozni, amiért évtizedek óta a világ vezető rockszínpadaira tartoznak.

Ez az este nemcsak a nosztalgiáról, hanem egy valóban élő, megújuló rocklegendáról szólt, amely – túl a három évtizedes múlton – ma is képes katartikus, korszakalkotó élményt adni mindannyiunknak.

Ezek a cikkek s érdekelhetnek: