Bors-krimi: Hajmeresztő karácsony 4/4.

(Az első három részt ide kattintva olvashatja el.)

Mire felértünk, a többiek már ott tipródtak a tetőre vezető lépcső tövében heverő holttest mellett.

Átpillantottam a sikoltozásról hüppögésre váltó Ursula válla felett, és láttam, hogy Miss Ferrari az áldozat. Pontosan ugyanúgy szúrták szíven, mint Westerberget, hátulról, nagy erővel. A nyomokból ítélve a lépcsőn ment felfelé, amikor a halálos döfést kapta.
– Vajon mit akarhatott a tetőn? – kérdeztem félhan­gosan.
– Amikor itt tartózkodott, reggelente mindig felment a tetőre egy kis friss levegőt szívni – közölte Huber.
– Különben meg nem tök mindegy?! – sápítozott Boulanger. – A lényeg, hogy ki­nyírták!
– Igen, tényleg ez a lényeg – ismertem el, de közben egészen máson járt az eszem. Valami nem stimmelt, méghozzá nagyon nem.
Sarkon fordultam, és elindultam a folyosón.
– Meg sem vizsgálja? – csodálkozott Schneider.
– Már mindent láttam, amit akartam – feleltem, és otthagytam a társaságot.

Egyenesen Westerberg szobájába mentem. A holttestet még az este folyamán levitték a kastély hűtőházába, de nem rá voltam kíváncsi. Inkább a helyszínt akartam még egyszer átvizsgálni. Alaposan körülnéztem, aztán a figyelmem a feldíszített karácsonyfa felé fordult. Két és fél méter magas volt, gyönyörű, formás darab, tele csillogó üveggömbökkel. Egy darabig néztem a gömböket, aztán a tekintetem a fa tetejére vándorolt. És ekkor hirtelen belém villant a felismerés: a csúcsdísz nem volt
felrakva.

Sietve végigtúrtam az ágyon lévő kartondobozokat, amelyben a díszeket tárolták, de a csúcsdísz nem volt ott. Erre visszafordultam a fa felé, és most már felfedeztem, ott volt, beesve a legfelső ágak közé.
Régi, aranyozott papírból készült, csillagot formázó darab volt. Elgondolkozva néztem, egészen addig, amíg egyszer csak nyílt az ajtó, és Vicky jelent meg az ajtórésben.
– Mit csinálsz? – érdeklődött.
– Nem lett feltéve a csúcsdísz – mondtam.
– És számít ez valamit? – nézett rám értetlenül.
– Többet, mint gondolnád – feleltem.

Lesiettem a hűtőházba, és megvizsgáltam Westerberg holttestét. Mindössze egy percbe telt, hogy megtaláljam, amit keresek. Akkor aztán előkészítettem pár dolgot, majd megkértem Schnei­dert, hogy jöjjön velem a néhai háziúr szobájába, mert azt hiszem, nyomon vagyok. Amikor becsuktam magunk mögött az ajtót, a rendőrfőnök értetlenül nézett rám.

– Látja a csúcsdíszt a fán? – kérdeztem.
– Nem – ismerte be.
– Pedig ott van a legfelső ágak között. Westerberg épp azt akarta a helyére tenni, amikor megölték. Ekkor esett ki a kezéből, be az ágak közé.
– Biztos benne?
– Nos, ez egy régi, aranyozott dísz, ha az ember kézbe veszi, ott marad a tenyerén egy kis csillámpor. És Westerberg kezén megtaláltam a nyomát, tehát kézbe vette, csak már nem volt alkalma a helyére tenni, mert megölték. A kérdés csupán az, ki lehetett a tettes. Bevallom, először félrevezetett a helyszín és a szúrásnyom. Vízszintes szúrás, egyenesen a szívbe.
– És?
– Westerberget pont akkor szúrták le, amikor a díszt a he­lyére akarta tenni. És látja, milyen magasan van a csillag? Ha jól belegondolunk, oda Westerberg fel sem érhetett.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű – mondtam, miközben odaléptem a fához. – Westerberg sportos ember volt, nem vacakolt azzal, hogy létrát hozzon. Egyszerűen felállt ide az éjjeliszekrényre, így ni.
Felléptem a kérdéses bútordarabra, és így a kezemet kinyújtva elértem a csúcsdíszt.
– Látja? Pont így állhatott, amikor a gyilkos szúrás érte. De hogy döfhették le egy vízszintes szúrással ebben a testhelyzetben, amikor ilyen magasan állt? Miss Ferrari esetében ugyanez a kérdés, mert ott a tettes legalább egy lépcsőfokkal lejjebb állt. A lényeg, hogy kezdetben egy átlagos magasságú embert kerestem, pedig a gyilkos valójában igen magas lehetett…
Számítottam a támadásra, így amint bekövetkezett, villámgyorsan reagáltam. Oldalvást az ágyra ugrottam, aztán megperdültem a tengelyem körül, és úgy rúgtam fejbe Schneidert, hogy nekivágódott a falnak, a tőr pedig kirepült a kezéből.
– Tudja – ugrottam oda mellé –, az összes itt lévő közül egyedül a maga magassága illett bele a képbe.
Felvettem a tőrt a földről, aztán kinyitottam az ajtót, és beengedtem az eddig ott hallgatózó Vickyt.
– Micsoda gazember – hüledezett a lány a földön nyöszörgő Schneiderre pillantva, aztán fe­lém fordult. – De miért ölte meg az embereket?
– Nyilván arra épített, hogy ha megöli Westerberg örököseit, a kastély az önkormányzatra száll, amelytől jó áron megveheti, aztán az eladással még tovább növeli a vagyonát.
– Most már azt is értem, miért nem haladt a nyomozással.
– Nem akarta lebuktatni saját magát. És persze nyilván engem sem ő hívott ide, hanem Westerberg, csak nem hagyott alkalmat rá, hogy ezt tisztázzuk.
Schneider nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, letörölte a vért a szája széléről, és fáradtan kérdezte:
– De honnan tudta, mikor kell félreugrani a szúrásom elől?
– Egyszerű – vigyorodtam el. – Tudja, ezek a karácsonyi dí­szek nemcsak szépen csillognak, de tükröznek is. Az egyikben folyamatosan láttam, mit csinál, így időben reagálhattam.
– Dörzsölt egy fickó maga – dünnyögte Schneider. – Jól kikészített.
– Nem csak magát – nézett a földön ülőre Vicky, aztán mellém lépett és belemarkolt a fenekembe. – De én revánsot veszek.

(Vége)