Városi legenda – Írásban garantálta az angolverést Szepesi György

Aki azt hiszi, csak úgy a levegőbe beszélt, amikor futballt közvetített, téved. Tízévesen az Újpesti Jutagyárban a legendás Szusza Ferenc fogadta barátjának, tőle leste el a labda külsővel, belsővel, rüszttel való továbbítását, majd szaktanácsát a későbbiek során is kikérte. A 24-szeres válogatott Szusza egyszer tréning közben sztentori hangon kérte számon rajta, hogy foci helyett miért álldogál a partvonal mellett?

– Mert csodállak, Ferikém – válaszolta a későbbi riporterkirály hamiskás mosollyal.

Öcsinek sem vállalta a csempészést

Közgazdásznak készült, de rádöbbent, ahhoz nincs affinitása. Szepesi György így vette célba a rádiózást. Az 1936-os berlini olimpia eseményeit későbbi ötkarikás úszóbajnokunkkal, Székely Évával közösen hallgatta, magába szívta a másik rádiós nagyság, Pluhár István stílusát.

Alighanem akkor fogadta el őt a későbbi magyar szuperfocista, Puskás Ferenc, amikor Öcsi a világégés után, 1945. augusztus 20-án az osztrákok ellen Budapesten először húzott nemzeti szerelést, és élete első címeres mezes gólját szerezte – az eseményt Szepesi tudósította. Puskás – későbbi MLSZ-elnökként először Szepesi György csalogatta haza 1981-ben a kommunisták által hazaárulónak bélyegzett honvédtiszt balkötőt – egy-egy nyugati tudósítói munkája után nyugtatgatta, hozzon be ezt meg azt, majd budapesti embere mindent elad. De Szepesi nem vállalt rizikót, olyannyira büszke volt arra, hogy élete legbecsesebb álma teljesült, azaz rádiós lehetett.

Halló, itt az MLSZ elnöke beszél!

A riporter sokkal többet adott ki magából annál, amint az elvárható volt, dinamikus tűz áradt a szavaiból.

– A világ teljes magyarságához kívánok magyar sportsikerekről tudósítani, a Szülőföldem című adást mintha nekem találták volna ki – indokolt.

Persze mutatta ám másik arcát is. E sorok írója süldő újságíró korában MTI-ügyeletesként egy külföldön játszott magyar válogatott futballmeccsről készített tudósítást, a tévéközvetítés segítségével. Nyilasi Tibort lecserélték, amire az FTC-ász a csapatkapitányi karszalagja földre ejtésével reagált. Pipa volt, na!

Mit tesz ilyenkor egy ifjú új-ságíró-gyakornok? Beszámolt a sportszerűtlenségről, ám kisvártatva csörrent a telefon a Naphegyen, az MTI épületében. Az MLSZ akkori elnöke, Szepesi György volt a vonalban.

– A sportügyeletest keresem – tudatta, majd azt firtatta, feltétlenül szükséges-e a szalagügy emlegetése?

– Megtörtént. Mit tehetnék? – hangzott a válasz, amire Szepesi azt kérte, jobb lenne, ha visszavonná az anyagot. A kérést az ügyeletes megtagadta, de rövid időn belül újabb telefon jött. Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója kérdezte: igaz-e, amit Nyilasi tett?

– Igaz, és Szepesi kérésének nem tettem eleget – válaszolt az ügyeletes.

– Szepesi engem is hívott, de ne vond vissza a tudósítást!

Puskásékban meglátta a nemesfémet

Sokan nem értették, Gyuri bácsi miért vállalta el az MLSZ elnöki tisztét. Pedig jól tette. Bicskei Bertalan – már szintén az égi pályán cserél eszmét a rádiós idollal – gyakori vendég volt a Magyar Rádióban, tudniillik az 1984-es ifjúsági Eb-döntőre csodálatos három korosztályból építette ifiválogatottját. Az, amelyik a Szovjetunióban aranyérmet szerzett.

– Bercinek nem lehetett olyan kérdése, amit Gyuri ne teljesített volna – emlékezik Anikó asszony, Bicskei özvegye. – Lobogott a futballért! Az 50-es években válogatottunkat ő nevezte el Aranycsapatnak. De nem ám az évszázad meccse (1953. november 25.: Anglia–Magyarország 3:6) után, hanem sokkal előbb, már 1953. május 17-én. Jelzett napon Rómában meglátta Puskásékban a nemesfémet, Öcsiék 3-0-ra lemosták az olaszokat. Nos, az illetékes pártszervek előzetes írásbeli garanciát kértek tőle arra, hogy nyerünk Albion ellen. Így járultak hozzá a londoni rádiós vonalrendeléshez. Szepesi írásban garantált, igaz, „csak” 2-1-es magyar sikert tippelt az elvtár­saknak – mondja Anikó asszony.

Megdönthetetlen magyar rekord, hogy 49 magyar olimpiai bajnoki címről élőben beszélt. Az 1964-es tokiói olimpia magyar–szovjet vízilabda-finálé tudósítása is unikum. 4:2-es magyar vezetésnél üvöltötte világgá: „Dömötör, lőj, lőj, lőj, Dömötőr lő, gooooooól”. Merthogy az 5:2 volt elvárt az első helyünkhöz.

– A japán fővárosban három meccsen védtem, a döntő volt a mestermű – emlékezik akkori kapuvédőnk, a 86 éves Ambrus Miklós. – Szepesi kihívott a partra, mindenfélét kérdezett, válaszként csak zokogtam. Óriási szpíker volt, de akkor hiába faggatott.