Újra járőröznek a felrobbantott rendőrök

Nyolc hónappal a merénylet után újra egészségesen jelentkezett szolgálatra a két rendőr, akik életveszélyes sérüléseket szenvedtek a Teréz körúti robbantásban. Június 1-jétől folytatják hivatásukat. A járőrpárban örök emlékként hagytak nyomot a történtek. Érzé­seikről, emlékeikről kizárólag a Zsaru magazinnak beszéltek, többé nem kívánnak nyilatkozni.

– Érettségi előtt még kacérkodtam a modellkedéssel, aztán rájöttem, a szépség nem minden, a szépségipar nem vonzott – kezdte Szabina.

– Testvérem határőr volt a békési végeken, volt rálátásom a hivatásra, megtetszett. Már nem is tudnám magam másként, csak rendőrként elképzelni.

– Érdekes dolog, mindketten békéscsabaiak vagyunk, a családjaink ismerik is egymást, mi viszont csak itt, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon találkoztunk először – vette át a szót László.

– Már középiskolás koromban megfordult a fejemben, hogy rendőr leszek, aztán más is érdekelt, később újra előjött ez a gon-dolat. Miképp emlékeznek tavaly a robbantás pillanataira? Nem volt előzménye, nem tapasztaltam semmi rendkívülit, nem láttam a támadót – sóhajtott László.

– Nem sokkal fél 11 után valami pukkanást hallottam. Így emlékszem, pukkanásra, nem robbanásra. Szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, azt hittem, egy szurkoló szórakozik, petárdát dobott rám. Pedig a videofelvétel szerint egy jó métert elrepített a robbanás ereje. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, fokozatosan jöttek elő a mozaikok. Hol van a társam? – nyilallt belém a kérdés. Amikor oldalra fordultam, és megláttam Szabina mozdulatlan, vérző testét, megszűnt minden fájdalmam, tombolt bennem az adrenalin. Azonnal tudtam, nagy a baj, cselekednem kell, gyorsan, le kell szorítani a sebet. Nem hallottam semmit, beszakadt a dobhártyám. Belekiabáltam a rádióba, fogalmam sem volt, mit válaszol a központ. Szabinával foglalkoztam, na, meg azzal, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben nehogy elvegye valaki a fegyvereinket.

Hogyan élték meg a kórházi napokat?

– Lacinak a jobb dobhártyája tönkrement, pótolták, a vizsgálat szerint nem rosszabb a hallása, mint egy húsz éve Budapest forgatagában élő átlagpolgáré – válaszolt Szabina.

– Nekem nehéz volt a rehabilitáció, olyan osztályon gyógyultam, ahol alig voltunk páran, akiket nem kellett etetni. Láttam a sok baleseti sérültet, s rendőrként egyből azon gondolkodtam, a gyorshajtóknak, szabálytalankodóknak tudniuk kellene erről, hogyan tesznek tönkre életeket, sorsokat egy felelőtlen vagy figyelmetlen döntéssel. Mára a rövid hajammal is megbé­kéltem.

Mire gondoltak, amikor megtudták a merénylet részle­teit, amikor elfogták a gyanúsítottat?

– Nem tudtuk igazából hová tenni, miért minket akart megölni – gondolkozott el László.

– Érthetetlen volt az egész, dühöt éreztünk. Nem is csak azért, mert megtámadott, hanem mert sunyi módon, elbújva, orvul tört az életünkre. Mind a ketten megnyugodtunk az elfogásakor. A bíróságon szeretnénk a szemébe nézni. Ítéljék el jogerősen, záruljon le az életünk ezen fejezete, mintha becsuknánk egy súlyos könyvet!