Bár a család szűk körben szeretett volna búcsút venni Kertész Imrétől, mégis állami kitüntetettként hivatalos szertartáson kísérték utolsó útjára tegnap a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.
Nobel-díjas írónkra özvegye, Magda, magyar és külföldi közjogi méltóságok és pályatársai emlékeztek, család kérésére urnás sírhelyét egy-egy szál fehér rózsával megtisztelve.
Ravatalán barátai, pályatársai mondtak beszédet, Spiró György egy kedves emléket elevenített fel róla. Elmesélte, Kertész akár közveszélyes munkakerülő is lehetett volna az előző rendszerben, ugyanis azért, hogy olvashasson és írhasson, kerülte az alkalmazotti státust.
– Sötét világban adatott eszmélkednie, lámpásul Thomas Mannt, Nietschét, Camus-t és Kafkát forgatta, az ő segítségükkel lett e sivatag egyre tudatosabban önkéntes száműzöttje – fogalmazott Spiró György, aki úgy fogalmazott barátjáról, a nyomasztó, kilátástalannak tűnő évtizedekben Kertész Imre volt a legszabadabb ember, akit ismert.
Esterházy Péter azzal búcsúztatta, hogy a temetés, így az író temetése sem vége valaminek, hanem a kezdete a teendőinknek, amit ránk hagyott a halott. – Nagy magyar író, akkor is, ha viszonya a nemzettel finoman szólva nem dráma nélküli, nem rózsás. Rögzíteni hát, ami nincs, vagyis nyugalmat találni – mondta Esterházy Péter.
Kertész Imre 86 évesen, március 31-én hunyt el, hosszan tartó súlyos betegség után, életnek utolsó heteiben már barátait sem ismerte fel. 2002-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjas Sorstalanság című, 1960-1973 között írt önéletrajzi ihletésű regényéért. A család kérésére a sajtó képviselői a ravatalnál igen, de a földbe helyezés ceremóniáján nem lehettek jelen.
