Ami valakinek fájdalom és gyász, az másnak napi rutin. A krematóriumban dolgozó halottbehordókat csak kremásoknak hívják. Egyikük most elmondja, milyen naponta szembenézni a halállal.
Sokan foglalkoznak a halottakkal. Sírásók, hullaszállítók, boncmesterek. Közülük is minket, kremásokat néztek le a legjobban. Én halottbehordóként dolgoztam, voltak még halottátvevők és -hamvasztók. A fônököm mindig azt mondta: az embereim nem Grál-lovagok, de becsületesen végzik a dolgukat.
Minket ellenőriztek a legjobban, és mi dolgoztunk a legközelebb a halálhoz. Reggel szondát fújattak velünk, ezért nem ihattunk, gyászolókkal sosem találkoztunk, így nem kaptunk borravalót sem. Ezenkívül minden halottnál úgynevezett nemesfém-nyilatkozatot kellett tennünk arról, hogy nem volt rajta ékszer, csak úgy vehettük át az elhunytat. Erre azért volt szükség, mert a rokonok gyakran állítottak olyasmiket, hogy eltűnt a szerettük nyaklánca vagy gyűrűje, ami rajta volt. Mi ezzel a papírral bizonyítottuk: hozzánk már ezek nélkül érkezett az illető. Azt, hogy hol és mikor tűnt el az ékszer – ha eltűnt –, mi nem tudhattuk.
A nemesfém-nyilatkozat azonban nem vonatkozott az aranyfogakra, azokat a hamvasztás után megtarthattuk. Persze mire hozzánk eljutott valaki, legtöbbször már nem voltak meg az aranyfogai sem.
Egyszer egy nagyon fontos ember feleségét hamvasztottuk. A szája nyitva volt, csak úgy ragyogtak benne az aranyfogak. Én vettem át a felravatalozás után egy délután, láttam jól. Betoltam az egyik tepsibe, lábbal kifelé. Mikor éjszaka vittem a kemencéhez, már a komplett aranykorona hiányzott…
S hogy ennyi borzalom között mégis akadtak-e felemelő pillanatok? Igen! Egyszer egy százéves néninek olyan békés arca volt, mintha csak aludt volna. Szinte felébresztettem. Persze ez lehetetlen volt.
(Vége)
A sorozat első részét ide, a másodikat pedig ide kattintva olvashatja el.
